TLDR

A Premier League idei kiírásának egyik meglepetéscsapata a West Ham United. David Moyes váratlanul gyorsan és hatékonyan rázta gatyába a Kalapácsosokat, akiket tavaly meglegyintett a kiesés szele, idén viszont már a Bajnokok Ligája felé kacsintgatnak. A West Ham tulajdonosai egy évtizede vették át a klub irányítását, célul pedig a top 6-ba kerülést tűzték ki. Öt év elteltével ez majdnem össze is jött, a meglepetésként beköszöntött siker azonban tiszavirág életű volt és mély sebeket hagyott a klubon. A West Ham egy időre elmaszkírozta az identitáskereső tanácstalanságot, de a valóság hamar arcon csapta őket, immár pedig egy szellem is kísérteni kezdte az egyhelyben topogó együttest. Az önámításban szédelgő West Hamnek újabb öt év elteltével sikerül megszabadulnia a kísértettől vagy tovább ijesztget az Olimpiai Stadionban a szellem, kinek neve: Dimitri Payet? A 2016-2017-es bajnoki idény negyedik fordulójában a West Ham a Watford csapatát fogadta a londoni Olimpiai Stadionban. A hazaiak már az 5. percben vezetést szereztek, majd alig fél órával később megduplázták előnyüket. A második gólnál Dimitri Payet vezette a labdát a jobb oldalon, egy-két finom testcsel után visszahúzta a labdát, látszólag a bal lábára, valójában azonban egy fantasztikus rabona mozdulattal, jobbal ívelt át a hosszúra, ahol Michail Antonio érkezett és fejelte kapuba aznapi második találatát. A gólt követő pillanatokban mindenki a saját szerepének megfelelően cselekedett: Antonio örömmámorban futott a szögletzászló felé, a Watford védői lest reklamálva emelték magasba kezüket és tekintettek reménykedve a partjelző felé, a szurkolók hangos ovációban törtek ki. Csak egy valaki tért el a „szövegkönyvtől”: Dimitri Payet úgy tűnt, egykedvűen, hátat fordítva a kapunak már középkezdéshez indul. Pár másodperc múlva társai körbe fogták, ölelgették, megpaskolták fejét, megpróbáltak mosolyt csalni a francia arcára. Sokszor egy gól zsenialitását az mutatja a legjobban, ha a stadionban, a nagy kivetítőn mutatott visszajátszások alkalmával a közönség mindannyiszor egy közös „óóóóóhhhh” – ban tör ki. Az összefoglalókban is jól hallatszik, hogy a West Ham szurkolói odáig voltak Payet zseniális gólpasszáért. A géniusz még akkor is tudott meglepetést okozni, amikor már közel egy éve világos volt a kelet-londoni szurkolók számára, hogy pontosan Dimitri Payet az, aki szinte mindenre képes a labdával. Mégis egyre inkább úgy tűnt, a francia középpályás már nem több, mint egy West Ham-mezbe bújtatott kísértet, egy olyan szellem, aki még hosszú évekig fogja kísérteni a klubot, nem-jelenléte pedig egyre inkább fojtogatóvá válik. Aznap a West Ham a két gólos előnyét elherdálva, 4-2-re kikapott a Watfordtól. Payet pár hónap múlva nagy dérrel-dúrral leadta a Kalapácsosok szerelését és visszatért Franciaországba, az Olympique Marseille csapatához. A Payet-névvel felruházott szellem viszont azóta is visszatérő vendég az Olimpiai Stadion díszletei között.

Amikor a kezembe vettem Sam Allardyce 2015-ös önéletrajzi könyvét, arra számítottam, hogy olyan képet fogok visszakapni az emberről, amilyen a munkáján és a tévén keresztül szűrődik át: dolgos, nyughatatlan, nagydumás, meghintve egy adag csutás angolsággal. Ehhez képest meglepő volt olvasni azokat a részeket, melyekben a spanyolországi villájának békés napjairól ír: a völgyben felkelő napról, a deres fűről, vagy a Földközi tenger hűs szeléről...mg egy szitakötőről, mely minden nap 10 órakor ellátogat hajlékának kerti medencéjéhez. Allardyce akkori épp munka nélkül volt, két sürgős vészhelyzet között lógatta a lábát. “Az életem mostanában arról szól, hogy mikor látogat el hozzánk új házikedvencünk, akit a gyerekek csak Hectornak neveztek el.” – írja egy furcsán idillikus passzusban. „A múlt héten nem bukkant fel időben és kitört nálunk a pánik. Csak ennyiből áll a foglalatosságom, itt, a hajlékomban, ami menedéket nyújt a labdarúgás őrült forgatagától.” „Big Sam” ennyire megbékélt családember lenne, vagy csak a munkanélküliség keserédes pillanataiban mártózott meg? Továbbra is válságban lévő klubok tűzoltója akar maradni, vagy vágyik valami újra? Szeretne mást, mint amit kihozott a karrierjéből, vagy már túl van a nehezén és már csak visszatekint az éveire? Aztán kibújt a szög a zsákból.

„Végig akartam tolni, de ha már be kellett fejeznem, akkor nem ez volt a legrosszabb módja” – mondta Alan Shearer, a Newcastle United gólrekordere a 2006-os észak-keleti derbi, a Sunderland – Newcastle bajnoki mérkőzés után. Mint kiderült ez volt Shearer utolsó meccse a Szarkáknál, de nem csak ezért számít klasszikus összecsapásnak a 15 évvel ezelőtti „Tyne-Wear derby”. A mérkőzés elképesztő jeleneteket hozott, miközben valamilyen szempontból egy korszakot is lezárt a Newcastle United történetében. Most erről mesélünk, no meg fifikás üzletemberekről, kamu arab sejkről, pocsék kinevezésekről és egy házon belüli megmentőről, a Szarkák legendás alakjáról, Glenn Roederről. BEMELEGÍTÉS Tizenöt évvel ezelőtt egy csípős februári reggelen Glenn Roeder a Newcastle United edzőpályájára sietett. Nem sokban különbözött ez attól a rutintól, amit már lassan fél éve magáénak tudhatott, mint a Szarkák akadémiájának szakmai vezetője. A környezet hasonló volt február 3-án is, egy apró részlet azonban „hibádzott”: ezúttal nem a 20 év alatti fiatalok végeztek bemelegítést, hanem az első csapat tagjai izegtek-mozogtak a zöld gyepen nem sokkal a reggeli edzés megkezdése előtt. Roedert alig pár napja nevezték ki „caretaker managernek” a Newastle-nél. Játékosként valódi legendának számított a Szarkák szurkolóinak körében, most pedig a klub egy másik ikonikus figurájával kellett az apátiából felrázni csapatát és a „Toon Armyt”. „Igen, azt hiszem a kiesés ellen küzdünk” – vallotta őszintén Alan Shearer az újságírók azon kérdésére, hogy mekkora a baj a Newcastle Unitednél. „Bárki, aki másképpen gondolja, az téved. Túl gyakran láttam már kipottyanni olyan klubokat, akik nem ismerték be, hogy harcban állnak a kiesés ellen. Mi harcban vagyunk, fel kell kötni a gatyánkat. De tudom, hogy az emberek mögöttünk fognak állni holnap, olyat kell nekik adnunk, amiért üvölthetnek majd.” – folytatta kendőzetlenül az angol támadó, aki karnyújtásnyira volt attól, hogy a klub történetének legtöbb gólt szerző játékosa legyen. Roeder egyetértett frissen kinevezett asszisztensével, Shearerrel. A manager nélkül maradt Newcastle-nél ők ketten feleltek a szakmai munkáért az elkövetkező pár hónapban. A cél pedig nem lehetett más, mint a klub becsületének megmentése és az, hogy minél messzebb kerüljenek az angol bajnokság kieső helyeitől. De hogyan zuhant ilyen mélységekbe az a csapat, akik alig tíz évvel azelőtt még Anglia leglátványosabb fociját játszották és joggal érdemelték ki a „The Entertainers” (A Szórakoztatók) ragadványnevet?

A nagyközönség utoljára 2016 júliusában találkozott Hal Robson-Kanu nevével: az Európa-bajnokság negyeddöntőjében a Wales színeiben pályára lépő „HRK” egy Cruyff-fordulással (lövőcseles irányváltás, ahol a támasztóláb mögött vezetik vissza a labdát) bolondított meg két belga védőt és ezzel a torna legszebb gólját szerezte. Robson-Kanu meseszerű gólja óta több mint négy év telt el, a csatár viszont azóta nem alkotott maradandót a pályákon. Az Eb után a Readingtől a West Bromwich Albionhoz került, ahol mindössze 19 gólt szerzett, időközben pedig egy Premier League-ből való liftezést is megélt. HRK 29 évesen a válogatottságtól is visszavonult arra hivatkozva, hogy “őt már megillette a megtiszteltetés, hogy képviselje hazáját egy nagy tornán.” Ami Robson-Kanut érdekessé teszi, hogy nem mondható teljes munkaidős labdarúgónak. A wales-i csatár megbékült azzal a gondolattal, hogy nem labdával a lábán fogja megváltani a világot. Sőt, már most pontosan tudja, mit fog csinálni, ha egyszer nem lesz már labdarúgó: 2016 óta minden edzés után egy egy Londontól 200 kilométerre lévő startup-központtá átalakított gyártelepre autózik, ahol cégét, a digitális technológiákban szakosodott Sports Ledgert egyengeti.

"Az idei szezonban talán a szokásosnál is több beszédtémát szolgáltatnak a kapusok a Premier League követőinek. Emi Martinez hétről-hétre bizonyítja az Aston Villa kapujában, hogy a nyár egyik legnagyobb igazolása volt, Ederson lélegzetelállító indításaival, egy nyakatekert amerikai focis hasonlattal élve punterből lett néha Tom Bradyt is megszégyenítő quarterback, Alisson váratlan hibákat vét, miközben a Chelsea-nél Mendy szupergyors akklimatizálódásán örvendeznek a londoni kékek. Az Arsenal csúfosan besült egy Ligue1-ből „kukázott” izlandi kapussal, a szezon csendes szenzációja mégis egy hasonló, franciaországi „zsákbamacska”, aki nem mellesleg a Southampton elleni hétközi bajnokin 13 éves rekordot döntött meg, a hétvégén pedig nagy valószínűséggel egy újabbat, ezúttal 27 éveset adhat majd át múltnak. Sokakat meglepetésként ért Illan Meslier csendes sikere a Leeds kapujában, mi viszont megmutatjuk, hogy miért nem nevezhető ez egyáltalán váratlannak az egyik legújítóbb francia akadémiáról érkező tinitől és, hogy miért lehet az elkövetkező 10-15 év elsőszámú kapusa mind a francia válogatottnál, mind a Premier League-ben."

Az angol labdarúgás szerelmeseinek célkeresztjébe nem először és nem is utoljára ismételten a játékvezetők kerültek. Az angol játékvezetők megítélése egy jottányit sem javult a VAR Premier League-ben való használata ellenére sem, sőt ha beszélhetünk arról, amit pár éve még paradoxonnak tartottunk volna, a videóasszisztens bevezetésével még inkább fény derült az angol játékvezetők fogyatékosságaira. Mike Dean négy napon belül tévedett akkorát, hogy mindkét esetben később vissza kellett vonni a mérkőzésen megítélt piros lapokat. Először a Southampton védőjének, Jan Bednareknek a kiállítását annullálták, majd a Fulham – West Ham mérkőzésen a vendégeknél piros lapot kapó Tomas Souceket mentette fel az FA Dean téves döntését korrigálva. Az esetek többszörösen is pikánsak. Egyrészt Soucek piros lapjánál Dean maga is használta a VAR nyújtotta segítséget, amikor a pálya melletti monitoron saját szemével nézte vissza az esetet. Ez azt jelentette, hogy kihasználta azt az eszközt, amit a játékvezetőknek, mint „végső döntéshozóknak” a segítségére fejlesztettek ki, amivel minimálisra szoríthatják a tévedés kockázatát és a súlyos felelősséget, amit a másodperc tört része alatt meghozott döntés nyom a játékvezetőkre. Dean ennek ellenére hozott rossz döntést. Másodszor, mindkét esetben egy roppant szokatlan szituáció követte a kiállításokat. Bednarek és Soucek szerint is a sértett fél egyike sem tartotta szabálytalannak, sőt piros lapot érőnek a védő és a középpályás megmozdulását. „Martial azt mondta, hogy nem volt fault” – mondta a pályáról lefelé menet Bednarek, majd Soucek egy mérkőzés utáni tweetben árulta el, hogy Mitrovic szerint sem történt piros lapos szabálytalanság a Fulham – West Ham mérkőzés végén. Dermot Gallagher, egykori PL-játékvezető, a Sky szakértője szerint Deannek finoman szólva is óvatosan kell bánnia ezekkel a „bemondásokkal”: „mint játékvezetőnek, teljesen pártatlannak kell lenned és saját döntést kell hoznod. A játékosok reakcióból leszűrhetsz pár dolgot, de az nem egy pontos mérő”. Ez persze azt a káros gondolatot is feltételezheti, hogy a játékosok azért vannak, hogy megtévesszék a játékvezetőt Mint látni fogjuk, ez tökéletesen szembe meg azzal a gyakorlattal, amit egy olyan sportban fedezhetünk fel, ahol látszólag megoldották a játékvezető problémáját. De ne szaladjunk ennyire előre. Játékvezetőkről szinte csakis akkor esik szó, amikor tévednek, hibás döntést hoznak, ezzel pedig a legkönnyebb célpontot nyújtják a labdarúgó-társadalomnak. Éppen ezért a kedélyeket lehűtve ildomos komolyan beszélni arról, hogy ki vagy micsoda egyáltalán a játékvezető, milyen szerepe van a játékban és elképzelhető-e a hiánya, ha játékról beszélünk?