fbpx
Kategória

Premier League

287 cikk
A folytatáshoz BoxtoBox előfizetés szükséges.
Előfizető vagyok, bejelentkezem
Bővebben

Leno, a modern kapus (?)

Bernd Leno kimondva-kimondatlanul az új érát volt hivatott jelképezni úgy a kapusfronton, mint az Emery-Mislintat-Sanllehi háromszög a klub élén: 2018-as leigazolásakor az Arsenal egy – várakozások szerint – lábbal kiváló kapust kívánt megszerezni az öregedő Petr Cech helyére, aki látványosan szenvedett az Emery által elképzelt lapos, rövid passzokra építő labdakihozatalokban, mint az viszonylag korán, már az első bajnokin kirajzolódott Guardiola Cityje ellen. Az akkor igazolt játékosok közül messze ő vált be a leginkább (azon a nyáron jött még Sokratis és Lichtsteiner, akik aztán ingyen távoztak/visszavonultak; és a jelenleg kölcsönben lévő Guendouzi-Torreira páros) és a csapat egyik legstabilabb játékosa lett. A kérdés ennyire egyszerű lenne? Ahhoz, hogy ezt megértsük, meg kell vizsgálni a kapusok átalakult szerepét, és hogy a klubvezetés is milyen megközelítésből, hogyan állt a kérdéshez – szemben az eltagadhatatlan előnyökkel bíró és sikereket elérő, de talán kissé idejétmúlt wengeri felfogással; és hogy ebből kifolyólag miért volt szimbolikus az ötödik fordulót követően a Cech-Leno csere. Ekkorra már egyértelmű volt, hogy egy kapustól nem elég, hogy pusztán remekül véd (legkésőbb erre a Manchester kék felén látott, Claudio Bravo és Joe Hart körül kialakult mizériánál rádöbbent mindenki); hanem 11. mezőnyjátékosként bármikor bevonhatónak kell lennie az összjátékba, ahogy az ötlet egyik atyja és kidolgozója, Johan Cruyff fogalmazott: ,,az én csapatomban a kapus az első támadó, és a csatár az első védő”.
Bővebben

Maguire legkiválóbb tulajdonsága láncra veri a Manchester Unitedet

Az NFL-ben van egy kifejezetten amerikai focis kifejezés; playmaker. Nem önmagában az, hogy egy sportág rendelkezik szakszóval azokra, akik „megcsinálják a nagy játékokat”, akik a kezükbe tudják venni a játék fonalát és úgy alakítani, ahogy azt ők akarják. Hanem az, hogy ez nem a „tojáslabda-csapatok” abszolút középpontját, az irányítókat jelöli, hanem támadókat – általában elkapókat. Olyan játékosokat, akik alapvetően kiszolgáltatottak, hiszen csak közvetett módon juthatnak labdához; amennyiben megkapják azt a quarterback-től. A labdarúgásban a playmakert másként fordítjuk; a legtöbb esetben irányítót jelöl. Tradicionálisan két helyet foglalhat el egy irányító; vagy a védelem előtt, a középpálya leghátsó tagjaként (hatos), vagy a sorok között, a támadó- és középpályássor mögött (tízes). Mindenképpen rajtuk keresztül folyik a játék – vagy mélyről, a labdakihozatalt és a csapat ritmusát diktálják, vagy az offenzívát dirigálják. A foci azonban változik. Miközben a klasszikus tízesek el-eltünedeznek az, hogy ki irányít egy csapatot, szétterjedt a pálya minden szegletébe. A tavalyi Liverpoolnak ugyan volt hatos poszton szereplő védekező-középpályása, de mivel Klopp támadójátéka rendkívüli arányban épít a széleken való megkerülésre, illetve a beadásokra, Trent Alexander-Arnold létfontosságú szerepe a fiatal angolt tette a Vörösök irányítójává. Kevin De Bruynét akár támadó-középpályásként is felcímkézhetnénk, de az elmúlt években leginkább a jobboldali félterületből vezényelt – idén pedig gyakorta a középcsatárok helyéről teszi. Vagy itt van Harry Kane, aki szintén a kilencesek területéről adja Mourinho támadásainak szívét s lelkét. Egy szó, mint száz; úgy, mint taktikailag oly’ sok minden, az irányító kiléte ÉS posztja is formálódik – sőt, mostanra inkább olyan gárdákat lelhetünk fel, ahol több futballistára is ilyen jellegű feladatot bíznak. Így van ez a Manchester Unitednél is. Bruno Fernandes a világ legegyértelműbb példája arra a gólveszélyes, kreatív erőre a középpályáról, aki szinte egyszemélyben meghatározza az együttese sikerességét az ellenfelek kapuja előtt - téve mindezt úgy, hogy egyébként sokszor veszi fel mélyen is a labdákat. Mindazonáltal az, hogy a játékszer mikor és hogyan jut fel a kaputól, legnagyobb részt nem tőle függ. És, hogy a címben megleölt módon miért gondolom ezt problematikusnak? Mert nem is egy másik középpályástól. Nem Fredtől vagy Scott McTominay-től. Harry Maguire-től, aki miközben ezt a feladatot ideérkezése óta pazarul végzi, a United elmúlt esztendőinek egyik legnagyobb megoldatlan problémájára mutat rá.
A folytatáshoz BoxtoBox előfizetés szükséges.
Előfizető vagyok, bejelentkezem.
Bővebben

Hol jártál, báránykám?

Igen, itt van ez az elátkozott válogatott szünet, amelyet a klubok tiszta szívükből gyűlölnek, miközben a hazáért játszani és a nemzeti tizenegy mezét felvenni alighanem a legnagyobb dicsőségek egyike minden labdarúgó számára. Vannak persze, akik korán leadják a nemzeti trikót, de ennek általában a válogatott sikertelensége, netán valamilyen személyes konfliktus adja az okát. Éppen ezért a közvetkezőkben megvizsgáljuk, hogy merre jártak a Manchester United játékosai és milyen sikerrel szerepeltek. Netán bónuszban még meg is próbálunk ebből levonni néhány következtetést a jövőre nézve.
A folytatáshoz BoxtoBox előfizetés szükséges.
Előfizető vagyok, bejelentkezem.
Bővebben

Kísértet járja be Kelet-Londont – szellemírtással léphet a siker útjára a West Ham

A Premier League idei kiírásának egyik meglepetéscsapata a West Ham United. David Moyes váratlanul gyorsan és hatékonyan rázta gatyába a Kalapácsosokat, akiket tavaly meglegyintett a kiesés szele, idén viszont már a Bajnokok Ligája felé kacsintgatnak. A West Ham tulajdonosai egy évtizede vették át a klub irányítását, célul pedig a top 6-ba kerülést tűzték ki. Öt év elteltével ez majdnem össze is jött, a meglepetésként beköszöntött siker azonban tiszavirág életű volt és mély sebeket hagyott a klubon. A West Ham egy időre elmaszkírozta az identitáskereső tanácstalanságot, de a valóság hamar arcon csapta őket, immár pedig egy szellem is kísérteni kezdte az egyhelyben topogó együttest. Az önámításban szédelgő West Hamnek újabb öt év elteltével sikerül megszabadulnia a kísértettől vagy tovább ijesztget az Olimpiai Stadionban a szellem, kinek neve: Dimitri Payet? A 2016-2017-es bajnoki idény negyedik fordulójában a West Ham a Watford csapatát fogadta a londoni Olimpiai Stadionban. A hazaiak már az 5. percben vezetést szereztek, majd alig fél órával később megduplázták előnyüket. A második gólnál Dimitri Payet vezette a labdát a jobb oldalon, egy-két finom testcsel után visszahúzta a labdát, látszólag a bal lábára, valójában azonban egy fantasztikus rabona mozdulattal, jobbal ívelt át a hosszúra, ahol Michail Antonio érkezett és fejelte kapuba aznapi második találatát. A gólt követő pillanatokban mindenki a saját szerepének megfelelően cselekedett: Antonio örömmámorban futott a szögletzászló felé, a Watford védői lest reklamálva emelték magasba kezüket és tekintettek reménykedve a partjelző felé, a szurkolók hangos ovációban törtek ki. Csak egy valaki tért el a „szövegkönyvtől”: Dimitri Payet úgy tűnt, egykedvűen, hátat fordítva a kapunak már középkezdéshez indul. Pár másodperc múlva társai körbe fogták, ölelgették, megpaskolták fejét, megpróbáltak mosolyt csalni a francia arcára. Sokszor egy gól zsenialitását az mutatja a legjobban, ha a stadionban, a nagy kivetítőn mutatott visszajátszások alkalmával a közönség mindannyiszor egy közös „óóóóóhhhh” – ban tör ki. Az összefoglalókban is jól hallatszik, hogy a West Ham szurkolói odáig voltak Payet zseniális gólpasszáért. A géniusz még akkor is tudott meglepetést okozni, amikor már közel egy éve világos volt a kelet-londoni szurkolók számára, hogy pontosan Dimitri Payet az, aki szinte mindenre képes a labdával. Mégis egyre inkább úgy tűnt, a francia középpályás már nem több, mint egy West Ham-mezbe bújtatott kísértet, egy olyan szellem, aki még hosszú évekig fogja kísérteni a klubot, nem-jelenléte pedig egyre inkább fojtogatóvá válik. Aznap a West Ham a két gólos előnyét elherdálva, 4-2-re kikapott a Watfordtól. Payet pár hónap múlva nagy dérrel-dúrral leadta a Kalapácsosok szerelését és visszatért Franciaországba, az Olympique Marseille csapatához. A Payet-névvel felruházott szellem viszont azóta is visszatérő vendég az Olimpiai Stadion díszletei között.
A folytatáshoz BoxtoBox előfizetés szükséges.
Előfizető vagyok, bejelentkezem.
Bővebben

Spurs: 10 meccs az élet

Egy Ligakupa-döntő és 9 bajnoki. Ennyi maradt a Tottenhamnek és José Mourinhónak megmenteni a szezont. De mi számítana sikeres idénynek? Egy 13 év után elhódított trófea? Vagy az önmagában édeskevés, ha sorozatban másodszor sincs meg a BL? Esélyek, remények, mélység – és magasság? „Ez a vereség több, mint fájdalmas. Ez szégyen. Remélem, mindenki felelősnek érzi magát a történtekért. Ambiciózus egyesület vagyunk, de ami történt, az a tükörképe annak, ami a klubban zajlik. Nincsenek meg az alapelvek. Lélekben sokkal erősebbnek kellene lennünk, sokkal versenyképesebbnek. Ha nem vagy felkészült, ezen a szinten megfizetsz. Ha nem tiszteled az ellenfelet, megbüntet. Minden játékos, az egész klub szemrehányást érdemel. Mindannyian bűnösök vagyunk. Az egy dolog, hogy odaállsz a kamera elé, és azt mondod, ambiciózus vagyok, egy másik dolog azt minden nap bizonyítani.” Hugo Lloris szavai a valóban szégyenletes zágrábi El-kiesés után két lehetőséget kínáltak. Egyfelől félő volt, azzal, hogy tovább forgatja a kést a szívekben, hogy kiborítja a bilit, a szar úgy elárasztja a Hotspur Wayt, hogy abból képtelenség lesz kimászni, pláne megtisztulni. Másfelől viszont kínált egyfajta reményt: hogy a többség a csapatkapitányhoz hasonlóan mélyen magába néz, és mert mégiscsak sportember – amit mondjuk a Makszimirben elfelejtett megmutatni –, feláll a padlóról. Hogy megszólal a büszkesége, lángra lobban benne a küzdőszellem, elfogja a „csakazértis” hangulat.
A folytatáshoz BoxtoBox előfizetés szükséges.
Előfizető vagyok, bejelentkezem.
P