Muraközy Balázs

Bernd Leno kimondva-kimondatlanul az új érát volt hivatott jelképezni úgy a kapusfronton, mint az Emery-Mislintat-Sanllehi háromszög a klub élén: 2018-as leigazolásakor az Arsenal egy – várakozások szerint – lábbal kiváló kapust kívánt megszerezni az öregedő Petr Cech helyére, aki látványosan szenvedett az Emery által elképzelt lapos, rövid passzokra építő labdakihozatalokban, mint az viszonylag korán, már az első bajnokin kirajzolódott Guardiola Cityje ellen. Az akkor igazolt játékosok közül messze ő vált be a leginkább (azon a nyáron jött még Sokratis és Lichtsteiner, akik aztán ingyen távoztak/visszavonultak; és a jelenleg kölcsönben lévő Guendouzi-Torreira páros) és a csapat egyik legstabilabb játékosa lett. A kérdés ennyire egyszerű lenne? Ahhoz, hogy ezt megértsük, meg kell vizsgálni a kapusok átalakult szerepét, és hogy a klubvezetés is milyen megközelítésből, hogyan állt a kérdéshez – szemben az eltagadhatatlan előnyökkel bíró és sikereket elérő, de talán kissé idejétmúlt wengeri felfogással; és hogy ebből kifolyólag miért volt szimbolikus az ötödik fordulót követően a Cech-Leno csere. Ekkorra már egyértelmű volt, hogy egy kapustól nem elég, hogy pusztán remekül véd (legkésőbb erre a Manchester kék felén látott, Claudio Bravo és Joe Hart körül kialakult mizériánál rádöbbent mindenki); hanem 11. mezőnyjátékosként bármikor bevonhatónak kell lennie az összjátékba, ahogy az ötlet egyik atyja és kidolgozója, Johan Cruyff fogalmazott: ,,az én csapatomban a kapus az első támadó, és a csatár az első védő”.