fbpx

Csorba Botond

3 cikk
A chelseafc.hu szerzője, főként meccs- és helyzetelemzések.
Bővebben

Centertemető? – A Chelsea és a sztárcsatárok története

Nem kell feltétlen a Kékek állandó követőjének lenni ahhoz, hogy képesek legyünk megnevezni 3-4 balul sikerült csatárigazolást csak az elmúlt évtizedből, és még legalább ennyit a kétezres évekből. Ha a Chelsea-nél bevált éppenséggel egy szép summáért igazolt támadó, akkor azzal valóban nagyot szakítottak, és nyugodtan mondhatjuk: belenyúltak a tutiba. Lásd például Didier Drogbát, aki bár nem volt egy, a gólokat futószalagon szállító center, de ha szükség volt egy találatra a három ponthoz, egy rangadó eldöntéséhez, a továbbjutáshoz vagy egy döntő megnyeréséhez, akkor azokat kegyetlenül hozta a karriere csúcsán. A sokkal árnyaltabb karakterű és inkonzisztensebb formát mutató Diego Costa még ugyanúgy ide sorolható minden kilengése ellenére is, hiszen egyrészt az egyetlen centerről beszélünk, aki képes volt Drogba mellett egy szezonon belül 20 bajnoki találatra legalább, másrészt az utolsó két aranyéremnél egyaránt 20-20 alkalommal zörgette meg az ellenfelek hálóját. Ezen felül üzleti szempontból nem mellékes, hogy amikor romlani kezdett a teljesítménye, jókora haszonnal sikerült visszaadni Madridba – igaz, elég viharos körülmények között. Mellettük persze még van jó pár csatár, akik sikeres igazolásnak bizonyultak minden tekintetben (mint például az idei BL hősévé előlépő Olivier Giroud), de ők sem a maguk státuszában, sem árában nem képeznek egy ligát a lentebb említett nevekkel, akik rendre csúcsáron megvásárolt sztárfocisták voltak. Az összkép nagyjából úgy néz ki, mintha a valamilyen rontás sújtaná ezen rekordigazolásokat.
A folytatáshoz BoxtoBox előfizetés szükséges.
Előfizető vagyok, bejelentkezem.
Bővebben

A Chelsea és az edzők: rövidtáv, feszültség és szomorú vég

Frank Lampard menesztése kapcsán újabban felvetődött a Chelsea és a klub edzőinek a viszonya, a feléjük élő véges türelem, valamint hogy mégis mekkora támogatást kap egy tréner a Kékek padján. Lassan két évtizede vette meg Roman Abramovics a csapatot, és bár kétségtelen, hogy hosszabb távon is európai gigásszá tudta tenni londoniakat, a 3. szezon megélése egy menedzser számára továbbra sem számít kevésbé raritásnak, mint a kétezres évek közepén.

Nehéz lenne azt mondani, hogy a Chelsea jelenlegi edzőpolitikája lényegesebben eltérne a világstandardtól (ami nyilván nem is tőle teljesen függetlenül alakult így), ám a vezetőség sikertelenség iránti intoleranciája úgy faragta a klub arculatát éveken át, hogy még a 2021-ben is külön polcon van kezelve az orosz milliárdos együttese szigor és türelmetlenség aspektusában. Ennek egyik oka a menesztett edzőkre költött fontmilliók mérlege lehet, melyben a Chelsea valóban nem hoz éppen gyenge számot. Ezen még csak súlyosbít az, hogy a csapat nem egyszer küzdött financiális akadályokkal a BL-bónusz kiesése vagy éppen a kimagasló keretfizetés miatt.

(forrás: PriceOfFootball)

Habár most hasonlóan mélyre süllyedt a Chelsea megítélése a közvélemény részéről, mint amilyenre eddig is gyakran (sőt, ez alkalommal még tán az átlagosnál lejjebb is került a vezetőség reputációja), 2013 után látványos változások álltak be a csapatnál e tekintetben. Éppen emiatt nehéz ugyanúgy kezelnünk 2013/14-es idény után történt edzőcseréket, mint az azelőttieket. Ugyan ma is előkerülnek olyan magyarázatok az edzők menesztése után, hogy Abramovics véges türelme megint elfogyott, és hogy rögtön mindent akart mindenki megint, ezekkel az okfejtésekkel egyre nehezebb pontosan indokolni a szerződésbontásokat. Ha a maguk kontextusában megnézzük, hogy miképp kerültek lapátra a Kékek mesterei az elmúlt évtizedben, kirajzolódik, hogy a fentebbi, idővel már-már toposszá vált indokok csak apróbb és egyre inkább fakuló komponensé zsugorodtak a nagy egészben.

A folytatáshoz BoxtoBox előfizetés szükséges.
Előfizető vagyok, bejelentkezem.
P