fbpx

Belovai György

17 cikk
Gyakorlott fociológus és Arsenal-szurkoló, aki Wenger szellemiségén nőtt fel.
Bővebben

Egy tini a Bielsaball csúcsán – az Illan Meslier sztori

"Az idei szezonban talán a szokásosnál is több beszédtémát szolgáltatnak a kapusok a Premier League követőinek. Emi Martinez hétről-hétre bizonyítja az Aston Villa kapujában, hogy a nyár egyik legnagyobb igazolása volt, Ederson lélegzetelállító indításaival, egy nyakatekert amerikai focis hasonlattal élve punterből lett néha Tom Bradyt is megszégyenítő quarterback, Alisson váratlan hibákat vét, miközben a Chelsea-nél Mendy szupergyors akklimatizálódásán örvendeznek a londoni kékek. Az Arsenal csúfosan besült egy Ligue1-ből „kukázott” izlandi kapussal, a szezon csendes szenzációja mégis egy hasonló, franciaországi „zsákbamacska”, aki nem mellesleg a Southampton elleni hétközi bajnokin 13 éves rekordot döntött meg, a hétvégén pedig nagy valószínűséggel egy újabbat, ezúttal 27 éveset adhat majd át múltnak. Sokakat meglepetésként ért Illan Meslier csendes sikere a Leeds kapujában, mi viszont megmutatjuk, hogy miért nem nevezhető ez egyáltalán váratlannak az egyik legújítóbb francia akadémiáról érkező tinitől és, hogy miért lehet az elkövetkező 10-15 év elsőszámú kapusa mind a francia válogatottnál, mind a Premier League-ben."
Bővebben

Szóljatok a fizioterapeutának! – Arsenal – Liverpool (FA-kupa, 1971)

Amikor 1953-ban az Arsenal megnyerte az angol bajnokságot, meg sem fordult az észak-londoni klub szurkolóinak fejében, hogy a következő kupára közel két évtizedet kell várniuk. A csalódást keltő ’60-as években az Arsenal vezetői úgy döntöttek, hogy egy radikális húzással próbálják felrázni a csapatot. Egy olyan embert neveztek ki a klub managerének, aki semmilyen edzői tapasztalattal nem rendelkezett. A nullkilométeres szakvezetőnek olyan csapatot kellett átvennie, ahol a játékosok már a mezek színösszeállításában keresték a kudarcok okát. 1970-re mégis egy olyan együttes állt össze, akiket hazai porondon nem lehetett megállítani. Az Arsenal az 1970-1971-es szezonban elérte a Duplázást, azaz megnyerte a bajnokságot és elhódította az FA-kupát is. Terítéken az 1971-es FA-kupa döntő, az Arsenal – Liverpool mérkőzés.
A folytatáshoz BoxtoBox előfizetés szükséges.
Előfizető vagyok, bejelentkezem.
Bővebben

Mi a fenének kellenek a Dean-félék? – játék, szabályok és betartatóik

Az angol labdarúgás szerelmeseinek célkeresztjébe nem először és nem is utoljára ismételten a játékvezetők kerültek. Az angol játékvezetők megítélése egy jottányit sem javult a VAR Premier League-ben való használata ellenére sem, sőt ha beszélhetünk arról, amit pár éve még paradoxonnak tartottunk volna, a videóasszisztens bevezetésével még inkább fény derült az angol játékvezetők fogyatékosságaira. Mike Dean négy napon belül tévedett akkorát, hogy mindkét esetben később vissza kellett vonni a mérkőzésen megítélt piros lapokat. Először a Southampton védőjének, Jan Bednareknek a kiállítását annullálták, majd a Fulham – West Ham mérkőzésen a vendégeknél piros lapot kapó Tomas Souceket mentette fel az FA Dean téves döntését korrigálva. Az esetek többszörösen is pikánsak. Egyrészt Soucek piros lapjánál Dean maga is használta a VAR nyújtotta segítséget, amikor a pálya melletti monitoron saját szemével nézte vissza az esetet. Ez azt jelentette, hogy kihasználta azt az eszközt, amit a játékvezetőknek, mint „végső döntéshozóknak” a segítségére fejlesztettek ki, amivel minimálisra szoríthatják a tévedés kockázatát és a súlyos felelősséget, amit a másodperc tört része alatt meghozott döntés nyom a játékvezetőkre. Dean ennek ellenére hozott rossz döntést. Másodszor, mindkét esetben egy roppant szokatlan szituáció követte a kiállításokat. Bednarek és Soucek szerint is a sértett fél egyike sem tartotta szabálytalannak, sőt piros lapot érőnek a védő és a középpályás megmozdulását. „Martial azt mondta, hogy nem volt fault” – mondta a pályáról lefelé menet Bednarek, majd Soucek egy mérkőzés utáni tweetben árulta el, hogy Mitrovic szerint sem történt piros lapos szabálytalanság a Fulham – West Ham mérkőzés végén. Dermot Gallagher, egykori PL-játékvezető, a Sky szakértője szerint Deannek finoman szólva is óvatosan kell bánnia ezekkel a „bemondásokkal”: „mint játékvezetőnek, teljesen pártatlannak kell lenned és saját döntést kell hoznod. A játékosok reakcióból leszűrhetsz pár dolgot, de az nem egy pontos mérő”. Ez persze azt a káros gondolatot is feltételezheti, hogy a játékosok azért vannak, hogy megtévesszék a játékvezetőt Mint látni fogjuk, ez tökéletesen szembe meg azzal a gyakorlattal, amit egy olyan sportban fedezhetünk fel, ahol látszólag megoldották a játékvezető problémáját. De ne szaladjunk ennyire előre. Játékvezetőkről szinte csakis akkor esik szó, amikor tévednek, hibás döntést hoznak, ezzel pedig a legkönnyebb célpontot nyújtják a labdarúgó-társadalomnak. Éppen ezért a kedélyeket lehűtve ildomos komolyan beszélni arról, hogy ki vagy micsoda egyáltalán a játékvezető, milyen szerepe van a játékban és elképzelhető-e a hiánya, ha játékról beszélünk?
A folytatáshoz BoxtoBox előfizetés szükséges.
Előfizető vagyok, bejelentkezem.
Bővebben

Tiszta udvar, rendes ház – sikeres lehet-e az Edu-forradalom az Arsenalnál?

A Wolverhampton elleni vereséget megelőző időszakban, az Arsenal a megszerezhető 21 pontból 17-et gyűjtött be a Premier League-ben. Alig azután, hogy az észak-londoniakat egy, a kiesés ellen küzdő csapatként könyvelték el a sajtóban, egyik pillanatról a másikra a „bajnokesélyes” Tottenham sarkában találták magukat. Január nem csak a nagy felzárkózás időszaka volt az Ágyúsoknál, de az új vezetés első komolyabb megmérettetése is. Az Arsenal történetének első technikai igazgatója, Edu hozzálátott a nagytakarításhoz a klubon belül. Ahhoz, hogy lássuk, milyen fába vágta a fejszéjét Edu, fel kell idéznünk egy hasonló szituációt Brazíliából, majd megvilágítani, hogy miért éppen most jött el az „igazság pillanata” a brazil számára.

Az Arsenal – Manchester United rangadó első félidejében a vendégek szakvezetője Ole Gunnar Solskjaer az oldalvonal mellől kiáltott Rashford felé: „Marcus! Hát, nem tud védekezni! NEM TUD védekezni! Vidd rá és verd meg, ha akarod!”. A norvég arra a Cédricre célozhatott, aki zsinórban második mérkőzése játszott balhátvédet Arteta csapatában. A 29 éves portugál hátvéd egyike volt azoknak, akik már az új technikai igazgató, Edu irányítása alatt érkeztek az Arsenalhoz. És prominens tagja azoknak, akiket finoman szólva is kétkedve figyeltek minden egyes másodpercben az Arsenal-szurkolók, amikor a pályára léptek. Cédric „bűntársai” Pablo Marí és Willian, akik elsőre érthetetlen okokból kaptak több éves szerződést egy olyan klubtól, mint az Arsenal. Edu és Arteta a kritikák össztüzében találta magát. Egyikőjük sem volt hozzászokva a heves támadásokhoz. Arteta alig egy éve tette meg első, bizonytalan lépéseit főállású managerként, ahogyan Edu sem találkozott ilyen intenzitású kritikákkal első állomáshelyén, ahol hasonló szerepkörben dolgozott, mint az Arsenalnál. Edu, igazának védelmében továbbra is a közép- és hosszú távú projektet tartotta szem előtt, ahogyan tette azt Brazíliában is, közel egy évtizeddel korábban.

A folytatáshoz BoxtoBox előfizetés szükséges.
Előfizető vagyok, bejelentkezem.
Bővebben

Ember a Holdon – spanyolok, akik kitaposták Guardiola útját a Premier League-ben

A héten ünnepelte 50. születésnapját Pep Guardiola. A katalán „futballfilozófus” születésnapi ajándéka nem is lehetett volna stílszerűbb, amikor tanítványa, a szintén spanyol Mikel Arteta vezetésével az Arsenal 3-0-ra verte Steve Bruce Newcastle Unitedjét hétfőn este. Guardiola alig öt éve dolgozik Angliában, hatása a Premier League-re mégis megkérdőjelezhetetlen. Talán nem túlzó azt állítani, hogy a spanyol futballkultúra gyakorolta a legnagyobb hatást az angol labdarúgásra az elmúlt évtizedben. Pedig a kezdet egy csöppet sem volt gördülékeny. Most megnézzük, hogy mi késleltethette a gyümölcsöző kapcsolat beindulását, milyen rossz emlékek ragadtak meg a spanyol játékosokkal kapcsolatban az angol futballszurkolókban és felelevenítjük azok emlékét, akik Guardiola előtt felsöpörték és fényesre csiszolták a színpadot. A spanyolok a Holdra léptek, majd meg is hódították azt! 2021 januárjáig összesen 149 spanyol labdarúgó léphetett pályára a Premier League-ben. José Antonio Reyes, aki a 2004-es téli átigazolási szezonban szerződött az Arsenalhoz, mindössze a 13. spanyol futballista volt az 1992 óta íródó Premier League történetében. Akkor egy sevillai újság úgy írt Reyes váltásáról: „London? Reyes számára ez olyan, mintha a Holdra utazna”. A legtöbb játékos számára a La Liga és a Premier League közötti távolság megugorhatatlannak tűnt. Ezek után hihetetlennek tűnhet, hogy az első évtized alig tíz debütálóját követően, az elmúlt 16 évben 136 spanyol játékos kapott szerepet Premier League bajnokikon. A Marca kimutatása szerint 2016-2017-ben az európai ligák közül a Premier League-ben szerepelt a legtöbb idegenlégiós, 64%, miközben a La Ligaban az egyik legkevesebb, 42.8%. Az angol első osztály igazi „olvasztótégely” lett az elmúlt 10-15 esztendőben, mégis, a spanyol „hozzávaló” kínosan sokáig váratott magára, ahogy ezt Reyes példája is mutatja. Mivel magyarázható ez? Ahhoz, hogy miért próbált olyan kevés spanyol futballista szerencsét Angliában a XX. század első nyolc vagy kilenc évtizedében, leválaszthatatlanul kapcsolódik egy kísértetiesen hasonló kérdés: azaz, miért próbált olyan kevés spanyol futballista szerencsét külföldön, Spanyolországon, az Ibériai-félszigeten kívül? Ahogyan Adam Crafton is rámutat a Guernica to Guardiola című könyvében, ennek megválaszolásához elengedhetetlen, hogy mindkét félnél (Anglia és Spanyolország) kiemelt figyelemmel forduljunk a sajátos szociálpolitikai és kulturális jegyekre, amelyek hosszú évtizedekig rányomták a bélyegjüket a két ország labdarúgására.
A folytatáshoz BoxtoBox előfizetés szükséges.
Előfizető vagyok, bejelentkezem.
Bővebben

Britannia kedvenc „legkisebb királyfija” – minden, amit tudni akartál a Burnley tulajdonosváltásáról

Az óév utolsó napján hivatalossá vált a Burnley tulajdonosváltása. Miközben Sean Dyche és csapata azért küzdenek, hogy megőrizzék Premier League tagságukat és egy újabb eseménytelen átigazolási ablaknak nézzenek elébe, a háttérben egy új befektető tűnt fel. Az amerikai ALK Capital a Burnley FC részvényeinek 84%-át vásárolta meg, ezzel pedig egy új korszak vette kezdetét Lancashire-ben. Most feltárjuk a tulajdonosváltás minden részletét, bemutatjuk a klub új tulajdonosát, Alan Pace-t, azt, hogy milyen kapcsolata van egy mormon üzletembernek a futballal, kontinenseken át ugrálunk és még jósolunk is, hogy milyen szellemek kísérthetik a Burnley jövőjét. LANCASHIRE-BEN A HELYZET VÁLTOZATLAN A hideg, januári késő délután Phillip Bardsley állt a tizenegyespontra lehelyezett labda mögött. A Burnley védőjével a harmadosztályú ellenfél, MK Dons kapusa, Lee Nicholls nézett farkasszemet a büntetőpárbaj ötödik körében. Több, mint fél évszázaddal ezelőtt a csordulásig telt Turf Moor Anglia egyik leginnovatívabb csapatának szurkolhatott hétről hétre. A Burnley a pályán és azon kívül is a progresszív csapatok közé tartozott. Az elsőosztályú csapatok közül elsőként nekik volt saját edzőpályájuk (a többi csapat helyi intézményeket „bérelt” és osztozott rajtuk többek között iskolákkal), akadémiájukat pedig irigykedve szemlélték a szigetországban. Az 1960-ban bajnokságot nyert Burnley keretére mindössze 13 ezer fontot költöttek átigazolások címszó alatt, köszönhetően annak, hogy a csapat túlnyomó részét saját nevelésű tehetségek alkották. A Burnley a hatvanas évek elején szinte folyamatosan harcban volt a bajnoki címért, többször csak egy hajszállal maradva le a versenyfutásban, ahogyan az FA-kupa döntőben is 1962-ben a Tottenhammel szemben. A ’60-as ’70-es évek angol labdarúgásának átalakuló pénzügyi struktúrája viszont a Burnley-t, az alig 70 ezres város futballcsapatát is hátrányosan érintette (pl. a fizetési plafon megszüntetése, amivel a nagyobb városok csapatai szinte azonnal beláthatatlan előnyre tettek szert). A csapat 1976-ban búcsúszott az élvonaltól, ahova több mint három évtized múltán tudott csak visszatérni.
A folytatáshoz BoxtoBox előfizetés szükséges.
Előfizető vagyok, bejelentkezem.
Bővebben

A Sötét Triád Hercege – Mourinho a régi és élvezi

A Tottenham csapata a Brentford felett aratott 2-0-s győzelmével bejutott a Ligakupa döntőjébe. José Mourinho karnyújtásnyira került attól, amit szerződtetésekor megígért: kupát fog nyerni a Tottenhammel. A Spurs meghúzta azt, amit az utóbbi időben csak kevesen mertek volna, és a portugál menedzser kezébe adta a sorsát. Ha Mourinho pályafutását nézzük, borítékolható az észak-londoni klub közeljövője. Egy kétségbeesett klub, kétségbeesett menedzserrel kötött házasságát vizsgáljuk kortárs pszichológusok elméleteinek segítségével, így próbálunk közelebb jutni ahhoz, hogy a Spursnél milyen árat kénytelenek fizetni a kupákban mért siker hajszolásának köszönhetően. VÁLTOZNI? PORQUE? Változás. Craig S. Neumann, Scott Barry Kaufman és pszichológus társaik kutatásában a személyiségvonások együtteseiről, a változásnak kulcsszerep jut. A José Mourinho pályafutását összegző szótárból viszont mintha hiányozna a változás szó. A józan ész azt diktálná, hogy mint minden ember, úgy Mourinho is képes a változásra, személyisége tud(na) változni. A portugál szakember életútja mégis azt mutatja, hogy ha nincs is híján ennek a képességnek, hajlandóságot nem mutat a változásra. Talán volt olyan momentum karrierjében, amikor kacérkodott a változás gondolatával, mindkétszer egy sorsfordítónak tűnő pillanatban, amelyek súlya azonban mégis inkább bebetonozta, mintsem újra keverte a kártyalapokat Mourinho fejében.
A folytatáshoz BoxtoBox előfizetés szükséges.
Előfizető vagyok, bejelentkezem.
Bővebben

Itt egy szép könyv, ott egy labda, ott pedig 66 gól a kapuban – a ’63-as őrült Boxing Day krónikája

Több, mint fél évszázada már, hogy egész Anglián soha nem látott gólvihar sepert végig karácsony másnapján. A Fulham tízet gurított, a Manchester Unitednek hatszor kellett a kapujából kihalásznia a labdát, és hol volt még a vége? Szabadság, Beatles, fázós játékosok, iránymutató Burnley. Az eredmények mögé nézünk és kontextusba helyezzük a leáldozott korszak egyik talán utolsó, de minden bizonnyal leglátványosabb pillanatát, az 1963-as Boxing Day fordulót! MIÉRT NEM MARADT MINDENKI OTTHON? Bármennyire is meglepő, nem a vadkapitalista alapokon nyugvó, profitorientált gépezet, amit Premier League-nek hívunk, volt az, amelyik életre hívta a Boxing Day hagyományát és azt, hogy a karácsonyi időszakban a szurkolók szinte futballtúladagolásban „szenvedjenek”. A tömegsportok és az ünnepnapok szoros kapcsolata egészen a XII. századig nyúlik vissza. Akkor még a ma ismert labdarúgás különböző formában megjelenő őseit, mint pl. a középkori- és tömegfutballt (medieval-, mob football), amelyek széles tömegeknek is elérhetőek voltak egyszerűségük miatt (csak egy labda kellett hozzá és bizonyos méretű szabad terület), játszották a vallásos ünnepnapokon. Így karácsonykor és húsvétkor is szinte kihagyhatatlan program volt az ilyen típusú sportrendezvényeken való részvétel. A viktoriánus korszakban azután már maga a labdarúgás is rátalált a vallási ünnepekre. Martin Johnes történész szerint ennek roppant egyszerű oka volt: az emberek egész évben éjt nappallá téve dolgoztak, a karácsony és a húsvét pedig alkalmat adott arra, hogy a szabadnapot kihasználva, sokszor az egész család együtt kilátogasson egy-egy mérkőzésre. A XIX. század munkásosztálya ugyanis a ritka szabadnapokon, amikor megszabadulhatott a kimerítő és sokszor borzalmas körülmények között folytatott napi munka terhétől, nem a hasonlóan szegényes otthoni környezetbe vágyott, hanem „nyakába vette a várost”. Ezért már 1889-ben, a Football League alapítása után egy évvel rendeztek mérkőzést karácsony napján, december 25-én. Akkor a Preston North End csapata verte meg az Aston Villat. Az 1900-as évek elején már megszokottá vált, hogy az ünnepi időszakban kvázi kompenzálásként az egész éves monoton munkáért, meccsdömpinggel árasztják el a megfáradt munkásokat. 1913-ban például a Liverpool 4-2-re verte a Manchester City-t karácsony napján (25-én), a Boxing Day-en (26-án) azonban 1-0-ra kikapott a „visszavágón”, hogy azután 27-én 3-3-as döntetlent játsszon a Blackburn Roversszel (az Evertonnak még ezt is sikerült felülmúlnia, amikor délelőtt és délután is mérkőzést játszottak, hogy utána másnap ismét pályára lépjenek egy harmadik ellenféllel szemben). A karácsonyi focidömping tulajdonképpen az egész XX. században töretlen népszerűségnek örvendett, bár a II. világháború után kissé „konszolidálódott” a helyzet. A kulturális és társadalmi változások azt eredményezték, hogy az átlagembernek sem kellett már menekülnie otthonról, amikor jól megérdemelt szabadnapját töltötte. Már csak elvétve rendeztek mérkőzéseket karácsony napján, a Boxing Day hagyománya azonban megmaradt. Az évek során közhellyé vált, hogy „a karácsony fura eredményeket hoz”, ami leginkább az imént említett egészen őrült ritmusnak (két-három meccs 48 óra alatt) volt betudható, de 1963 karácsonya a legtöbb Boxing Day-t felülmúlta. A szurkolók nem hittek a szemüknek, amikor karácsony másnapján, délután 5 órakor, miközben hazafelé tartottak kedvenc csapatuk mérkőzéséről, megálltak a helyi újságosnál, hogy megnézzék, milyen eredmények születtek még aznap délután a többi pályán. Egy évvel korábban csak zuhogott és zuhogott a hó, 1963 december 26-án azonban soha nem látott gólvihar rázta meg Angliát.
A folytatáshoz BoxtoBox előfizetés szükséges.
Előfizető vagyok, bejelentkezem.
Bővebben

Elátkozott Wenger-bébik? – Egy megfoghatatlan filozófia súlya

Az Arsenal az 1981-1982-es idény óta nem kezdte ilyen rosszul a bajnokságot. Az Arsenal 15. helye a Premier League tabelláján sokak számára még megbocsátható is lenne, ha eközben az ágyúsok nem állnának a tabella utolsó helyeinek valamelyikén a gólok (17.), a kaput találó lövések (18.) és a kialakított helyzetek (20.) mutatóit figyelembe véve. Az észak-londoniak játékának képe lehangoló és legtöbbször kilátástalan. Különösen fura ezt látni, ha az oldalvonal mellé pillantunk, ahol az a Mikel Arteta áll, aki mentorai között Arsène Wengert és Pep Guardiolat is büszkén említheti. Egyre többen sírják vissza a „wengeri filozófiát” a pályáról, miközben egyesek olyan neveket emlegetnek, akik hasonlóan Mikel Artetahoz, számottevő siker és tapasztalat híján vannak. Pusztán azért, mert az Arsenal dicső múltjának voltak letéteményesei és Wenger iskoláján nőttek fel. Létezik egyáltalán wengeri filozófia? Garantálja a sikert az, ha valaki évekig Wenger szavait itta? A kérdésekre két eminens(?) Wenger-bébi példáján keresztül igyekszünk válaszolni. Van az a kép a Barcelona 1996-os Spanyol Szuperkupa győztes csapatáról. A kép különlegessége nem (csupán) az, hogy egy bizonyos José Mourinho örömittasan karol át rajta egy sűrű hajjal megáldott Pep Guardiolat. A fotón a 2014-2015-ös Bajnokok Ligája szezon negyeddöntős csapatainak négy edzője látható. A BL akkori legjobb 8 csapatából 4-et egykori Barcelona játékos vezetett. Pep Guardiola a Bayern München, Luis Enrique a Barcelona, Laurent Blanc a PSG, Julen Lopetegui pedig a Porto kispadján ült abban az idényben. Nem mintha olyan nagy szüksége lett volna rá a katalánoknak, de az, hogy a legrangosabb európai kupasorozatban még talpon maradt együttesek felének irányításáért egykori játékosaik feleltek, tovább erősítette a Barcelona féltve őrzött identitását, amit a hivatalos „szlogen” is büszkén hirdetett már évek óta: més que un club, azaz több, mint egy klub. Filozófia, (futball)világszemlélet, tradíció. Ha a négy említett edző a pályán nem is mindig tartotta magát száz százalékig a „vegytiszta” barcelonai játékfelfogáshoz (ld. Blanc, vagy éppen Luis Enrique), nyilatkozataikban egytől-egyik hűséget tettek amellett, amit a ’90-es évek közepén a gránátvörös-kékeknél láttak és tanultak. Ha lehet azt mondani, ők voltak az osztályelsők. Merthogy az 1996-1997-es barcelonai keretből 22-en lettek később edzők, vagy sportigazgatók különböző kluboknál. Egészen elképesztő ez az arány, és miközben már rég megdőlt az a tévhit, hogy jó edző csak az lehet, aki jó játékos is volt, azt vesszük észre, hogy egyre több klub nyúl saját „véndiákjaihoz”, klublegendáihoz (Solskjaer, Lampard, Arteta vagy éppen Barcelonaban Ronald Koeman), akik „tisztelik a címert” és megvan bennük az a bizonyos DNA/DNS.
A folytatáshoz BoxtoBox előfizetés szükséges.
Előfizető vagyok, bejelentkezem.
Bővebben

LA PREMIÈRE DANSE – Arsenal – Newcastle United (FA-kupa, 1998)

Az 1990-es évek angol labdarúgásában a Duplázás, vagyis az, hogy egy csapat egyazon szezonban megnyerje a bajnokságot és az FA-kupát is, nem tűnt lehetetlen küldetésnek. Legalábbis a mezőny egyetlen csapata számára biztosan nem. A Manchester United az 1993-1994 és az 1995-1996-os idényben is véghez tudta vinni ezt a bravúrt. Ebben az időszakban a gyerekcipőben járó, hatalmas kommerciális sikerre ácsingózó Premiership éppen azon volt, hogy Alex Ferguson csapata mellé megtalálja a tökéletes riválist. A ’90-es évek közepén a Manchester United és a Newcastle United párharca volt az, ami őrületben tartotta az angol labdarúgótársadalmat. 1997-ben úgy tűnt, a Szarkák is elhullottak a manchesteriekkel vívott kimerítő csaták sorozatai után. A Premiership még megpróbálta lélegeztetőgépen tartani a rivalizálást, de időközben Liverpool felé kacsintgatott. Észak-Londont azonban elkerülte a tekintete. Arsène Wenger semmitől sem zavartatva, az esélyesség terhe nélkül igyekezett összeállítani a legjobb koreográfiát 1997 nyarán. A tradicionális angol tánclépések mellé Franciaországból és Hollandiából kölcsönzött új mozdulatokat. Wenger korszakváltó produkcióval készült, amivel egycsapásra lesöpörheti a színpadról a Manchester Unitedet és végleg búcsút inthet a Newcastle United álmainak is. Az Arsenaltól mindez lehetetlen küldetésnek tűnt. De nem volt megállás, a függöny felgördült. Felálltak a párok, kezdődhetett az első tánc.
A folytatáshoz BoxtoBox előfizetés szükséges.
Előfizető vagyok, bejelentkezem.
P