Spurs: a befuccsolt kísérlet

Azt, hogy a „Mourinho-experiment” hogyan ér véget, mindenki tudta. Abban azért, hogy a szakadékba torkolló utat szegélyezi néhány pompás állomás, titkon lehetett reménykedni. De hát megint az a csalfa, vak remény… 

A 11. fordulóig pedig minden rózsásnak tetszett a Hotspur Way-en. (Már ha nagyvonalúan eltekintünk attól, hogy a járvány miatt továbbra is szurkolók nélkül volt kénytelen megvívni meccseit a klub, jelentős adósságot görgetve maga előtt, amelyre igen érzékenyen hatott az a mintegy 100 millió fontos éves veszteség, ami a meccsnapi bevételek kiesése miatt keletkezett.) Hanem a 11. forduló után, amikor 2000 szerencsés drukkere előtt az Arsenalt 2–0-ra legyőzte az észak-londoni derbin, a Liverpoollal azonos pontszámmal, de jobb különbséggel az élen állt. Túl voltunk akkor már a nyári felkészülés elmaradását nyögő, emberhátrányban játszó Manchester United elleni hatoson, a City elleni, mondhatni sima 2–0-s diadalon – talán ezen a két meccsen produkált az egész szezonban a legmagasabb szinten a Spurs –, bár figyelmeztető lehetett, hogy a manchesteri kékek ellen négy kísérletből, illetve két kaput eltaláló próbálkozásból lőtt két gólt a Mourinho-gárda, az ágyúsokkal szemben pedig öt lövésből, és három kaput eltalálóból vágott kettőt. De mindenfajta intelmet elfedett Harry Kane és Szon Hung Min zsenialitása: az Arsenal ellen például Kane szolgálta ki Szont, Szon pedig Kane-t, az angol center akkor járt tíz gólpassznál (ne feledjük, 11 játéknap után). Bár azt nyilatkozta a presztízsmeccs után, „mindketten eljutottunk abba a korba, amikor egymást és a játékot is sikerült mélységeiben megérteni, ebből a szempontból a csúcson vagyunk”, jogosnak tetszett a kérdés, lehet-e ezeket az eszméletlenül jó számokat tartani. (Szon tíz gólnál járt már akkor, Kane tíz asszisztja mellett berámolt nyolc gólt.) Mint utóbb kiderült, nem lehetett.

Ugyancsak árnyalta a képet az az együgyűség (?), túlzott óvatosság (?), bátortalanság (?), amellyel a Spurs előnye, és játékbeli fölénye után engedte riválisait visszakapaszkodni. Kezdődött a Newcastle elleni szeptemberi bajnokival – ha a félidő 4–0, egy szót sem szólhatott volna a vendég, a másodikban viszont kevesebb helyzetet teremtett a Spurs, az utolsó pillanatban pedig jött a tizenegyes Eric Dier vétlen kezezése után –, folytatódott a West Ham elleni összeomlással – a 82. percben még 3–0, a vége 3–3, Manuel Lanzini csodagóljával ugyebár –, de ezt a két esetet még lehetett a pechre kenni. A Crystal Palace elleni ikszet, amikor az első félidő alapján minimum hárommal vezethetett volna a Spurs, már nem. A Selhurst Parkban ugyanis minden korábbinál látványosabban visszavett a Mourinho-csapat, egyáltalán nem törődött már a gólszerzéssel (jóllehet a szeme előtt lebeghetett volna a Newcastle-meccs példája), naná, hogy a 81. percben egyenlített a Palace. A vereséggel felérő döntetlen egyfelől lélektanilag jött rosszul, mégiscsak két rangadóra, az anfieldi vendégszereplésre, valamint a Leicester fogadására készült a Spurs, másfelől pedig az eredményességet tekintve, elvégre pontelőnnyel várhatta volna a Liverpool elleni szuperrangadót. De hogy mennyire hiányzott a bátorság a Mourinho-féle Tottenhamből, azt a liverpooli vizit elég érzékletesen megmutatta: azok után, hogy az első félidei kompakt védekezésből kiszabadulva a második féldiő első 20 percében többször is bevehette volna Alisson kapuját, negyedórával a vége előtt Mourinho Bergwijn helyett bevitte Reguilónt, mintegy azt üzenve, „jó nekünk az iksz”. A Liverpool naná, hogy vérszemet kapott, az utolsó pillanatban egy Firmino-fejessel győzött. A Leicester elleni vereség az egyik leggyengébb Spurs-produkciót hozta, aztán az „aki hülye, haljon meg” tételt saját magán bizonyítva a Fulham, majd a Wolves ellen is ráült az 1–0-s előnyre – hogy mi lett a vége, tán mondani sem kell. 

A Kane-telen (az a fránya boka) két és fél bajnokin simán kikapott (a Liverpool, a Brighton és a Chelsea) ellen, Mourinho sorsát azonban a március-április pecsételte meg: egyfelől az öt bajnokin szerzett öt pont, másfelől, vagy még inkább a Dinamo Zagreb elleni szégyenteljes El-kudarc. A 2–0-s hazai győzelmet követő horvátországi vereség után Hugo Llorisból ki is szakadt néhány őszinte szó: „Ambiciózus klub vagyunk, de ami történt, reflexiója mindannak, ami a klubban zajlik. Nincsenek meg az alapelvek, mentálisan sokkal erősebbnek kellene lennünk.” És ha a Villa ellen jött is egy bravúrgyőzelem, a Newcastle és az Everton elleni döntetlen, valamint a Manchester United elleni vereség, mindenekelőtt pedig a három elég kilátástalan teljesítmény azt mutatta, Mourinho és a csapat kapcsolata menthetetlenül megromlott. És tűnhet bár ellentmondásnak, utólag mégis kijelenthető, elküldésének időzítése elhibázott volt, a Ligakupa-finálét meg kellett volna hagyni az „egymeccses csaták specialistájának”. Az más kérdés, hogy egyfelől valószínűleg vele a kispadon is veszít a Spurs a City ellen, másfelől pedig a sors igazságtalansága lett volna, ha Mourinho másfél szezon után trófeával búcsúzik Észak-Londontól, miközben az az ikonikussá nemesülő Mauricio Pochettinónak öt és fél év alatt sem sikerült.

No de nem lett serleg, ahogy El-szereplés sem, csak Konferencia-liga, ahol kedvükre futballozhatnak majd a bajnokságban nem szereplők.

Apropó, játékosok. Egy edző tevékenysége nagyrészt lemérhető a labdarúgók formáján, produkcióján – ha sok a csúcsteljesítmény, kiválóan tette a dolgát a tréner, ha csak némelyek képesek tudásukhoz mérten játszani, egyértelműen felvethető a menedzser felelőssége. Nos, aki a Mourinho-érában vitathatatlanul felülteljesített, az Harry Kane, az idei gólkirály játéka egy újabb dimenzióját mutatta meg azzal, hogy a kegyetlen gólvágó szerepe mellett előkészítőként is tündökölt (23 találata mellett 14 asszisztjával a vonatkozó rangsorban is az élen zárt). Hugo Lloris ugyancsak remekelt, mindvégig, kiegyensúlyozottan, Tanguy Ndombele a portugál unszolására mutatta végül meg, még összeszedettebb futballal a liga egyik legkiválóbb középpályása lehetne, de nagyjából ennyi volt az extra. Elvégre a pazar első szakasz után a másodikban képtelen volt megismételni ugyanazt a gólszámot (és futballt) Szon Hung Min; Mourinho alighanem túljátszatta Pierre-Emile Höjbjerget, akinek februárra alaposan visszaesett a játéka, noha klasszisát mutatja, hogy a szezon végére ismét magára talált; Sergio Reguilón ugyancsak a „jó start, gyenge folytatás” definícióval jellemezhető; és akkor ott vannak még a „renitensek”, akikkel Mourinho semmit nem tudott kezdeni: elsősorban a szinte teljesen elfelejtett Dele Alli, a látványosan nélkülözött Gareth Bale, a mindvégig gyengélkedő, wolverhamptoni formáját megközelíteni sem tudó Matt Doherty, a tehetségét kibontakoztatni képtelen Steven Bergwijn. Azért a felsorolt nevek alapján (és ott van még többek közt ugye Aurier, Alderweireld, Lo Celso, Lucas Moura) nem lehet azt állítani, alacsony minőségű kerettel kellett Mourinhónak dolgoznia, csak épp az a futball, amire kényszerítette az övéit, mindenkibe (játékosba, vezetőbe, szurkolóba) azt sulykolta, „ti csak erre vagytok képesek, másodszándékból támadni, mélyen védekezni, a vezetés birtokában is beszari módon hátra vonulni, pusztán őrizni az előnyt”. Jóllehet ebben a csapatban ennél azért több volt, és az első három hónap alapján, valamint látva, mennyire hullámzott mások teljesítménye is – a Liverpool elsősorban a sérülések miatt gyengélkedett, a Chelsea elég nagy hátrányt szedett össze a Lampard-érában, a Leicester a végén megint betlizett – bizony BL-t érő helyen illett volna végeznie. 

A Daniel Levy megtervezte Mourinho-küldetés, hogy majd a korábbi edzőfejedelem ahogy másnak, neki is szállítja a serleg(ek)et, befuccsolt, ennél nagyobb baj persze, hogy a Pochettino-érában megalkotott progresszív koncepciót, klubmodellt, játékstílust vágta ki a kukába a merőben más, regresszív szemléletet elfogadva. Amit ma már mélységesen bán a prezident, ezt támasztja alá az utolsó hazai Spurs-bajnokit megelőző, bocsánatkérő állásfoglalása: „Az elmúlt időben olyannyira a stadionépítésre, majd a járvány hatásainak kezelésére fókuszáltunk, hogy elfelejtettük, mi is lenne a prioritás, hogy mi van valójában a klub DNS-ében”, írta szánakozva.

Késő bánat? Talán nem. Jó edzőválasztással a probléma, bár látszódjon hatalmasnak is, még orvosolható. Nyilván nem mindegy, Harry Kane marad-e, ha megy, pénz mellett érkezik-e érte cserében Gabriel Jesus vagy Aymeric Laporte szintű futballista; hogy Gareth Bale-t meg akarja-e tartani a klub, ő maga akar-e még magas szinten futballozni; hogy Dele Alli hozza-e 2016–2018-as formáját, ahogy lenne még néhány szakmai kérdés, amelyeket az új edzőnek lesz dolga megoldani.

Ha az történetesen Mauricio Pochettino volna, eggyel kevesebb ok lenne az aggodalomra.

P