Emlékek és álmok

Története során harmadszor juthat be a Bajnokok Ligája fináléjába a Chelsea, ami egyrészt nagy lehetőség a történelemírásra, másrészt ok egy kis múltidézésre és összehasonlításra.

Ez a nyolcadik alkalom, hogy a legrangosabb európai kupasorozatban elődöntős a csapat, amiből könnyedén kikalkulálható, hogy a korábbi hétből ötöt elbuktak a Kékek. 2004-ben a Monaco, majd négy év alatt háromszor a Liverpool volt az ellenfél, a legutóbbi négy alkalommal pedig spanyol gárda jött szembe (kétszer a Barcelona, legutóbb az Atlético Madrid, most pedig a Real Madrid). Érdekesség, hogy mindkét eddigi döntőjét szezon közben kinevezett edzővel érte el a Chelsea, vagyis ebből a szempontból Tuchel ha nem is garancia, de mindenképp jó ómen.

Három keserves kudarc után 2008-ban sikerült először megugrani a lécet. A Liverpool elleni elődöntők – meg úgy bármilyen meccs ekkortájt – finoman szólva sem voltak élvezetes, lüktető és gólgazdag találkozók, Mourinho és Benitez egymásnak feszülései ugyanis garanciát jelentettek a fogcsikorgató küzdelemre, a kockázatvállalás hiányára és a másik játékának elfojtására. 2005-ben a szellemgól döntött (összesítésben 1:0 a Poolnak), következő szezonban jött két olyan 0:0 a csoportkörben, amit nagyon sokan szeretnének meg nem történté tenni, 2007-ben pedig két 1:0 után jött a büntetőpárbaj az Anfielden, amit simán nyertek a Vörösök. A harmadik egymás elleni elődöntőre Mourinho már kiszállt a képletből, ami meg is változtatta a párharc textúráját.

Pedig a kaland még Joséval indult, s bár az első és utolsó meccs vele (1:1 a Rosenborg ellen odahaza) kudarcosra sikerült, válóoknak annyira volt hihető, mint a rossz helyen nyomott fogkrémes tubus egy házasságban. Az utód Avram Grant simán hozta a továbbjutást, s az Olympiakosz, valamint a Fenerbahce kiejtése sem jelentett gondot tavasszal. Az elődöntőt idegenben kezdte a csapat, ami ellentétes volt a „hagyománnyal”, a két korábbi alkalommal ugyanis az Anfielden a visszavágó volt. A „térfélcsere” a Chelsea-nek kedvezett, pedig a Pool nyomott otthon becsülettel (a vereség elkerüléséért a legnagyobb érdem az utolsó percben érthetetlen öngólt vétő Riiséé lett). A londoni felvonás is 1:1 lett, a hosszabbításban viszont valóságos gólzápor következett: előbb az édesanyját pár nappal korábban elvesztő Lampard értékesített egy büntetőt, majd Drogba növelte kétgólosra az előnyt, Babel csak szépíteni tudott a legvégén.

A beugró és majdnem sikerkovács Grant szerepét a többség – főleg későbbi ténykedése tükrében – ha nem is elenyészőnek, de nem meghatározónak tartotta (némiképp hasonlóan, mint Domenech-ét a 2006-os francia vb-ezüst vonatkozásában). Remek korban lévő, sikeréhes állománnyal dolgozhatott az izraeli edző, Cech, Terry, Ashley Cole, Lampard, Ballack vagy Drogba sem volt kiéhezve az edzői finomságokra, tették a dolgukat maguktól is. A Liverpool kiejtése is inkább volt emocionális alapú becsületbeli ügy, mintsem a zseniális taktikai húzások diadala. Grant érdeme az, hogy mindezt lehetővé tette és engedte, jól fölmérve, mit szerencsés megtartani Mourinho örökségéből és mit érdemes a játékosokra bízni. Mindez majdnem a csúcsra juttatta a Chelsea-t és nevesincs edzőjét – ritkán megy el büntetőpárbaj olyan fájdalmas nüanszokon, mint történt Moszkvában.

Egy év múlva a Scolarit menet közben váltó Hiddink szintén ízelítőt kapott abból, milyen beugróként elődöntőzni, s milyen vékony a határmezsgye siker és kudarc között (Övrebö dilettantizmusának és Iniesta zsenialitásának metszete). A bosszúvágy aztán a Barca ellen is utat tört végül: a 2001-es, 2006-os, majd 2009-es bukás után 2012-ben sikerült felülmúlni a katalánokat az egyenes kieséses szakaszban.

Roberto Di Matteo volt az ügyeletes a menet közbeni új fazon és lendület adásában, sikeressége pedig mai napig példátlan házon belül. A Villas-Boas alatt tapasztalt gyengélkedés edzőváltásért kiáltott, veszélyben volt a top4 és a BL negyeddöntőjének kiharcolása is. A beugró svájci-olasszal végül csak utóbbit sikerült megmenteni, de egyrészt az volt a fontosabb, másrészt a csapat a 6. helye ellenére is – címvédőként – ott lehetett a Bajnokok Ligája főtábláján.
Di Matteo példás gyorsasággal, éleslátással és hatékonysággal mérte fel, hogyan lehet eredményes a Chelsea. Visszanyúlt elődje által keveset használt játékosokhoz (főleg Kalou-hoz és a Bertrandhoz), átstrukturálta és központibb szerepbe helyezte a védekezést. Nem volt rest a taktikát és a hadrendet az ellenfelekhez igazítani, ami – kár tagadni – gyakran játékuk elrontásában koncentrálódott.

A Kékek eleve underdogként érkeztek a BL elődöntőjébe, ahol a csúcsra járatott Guardiola-féle Barcelona várt rájuk, a másik ágon pedig a tündöklő Bayern és a szintén remek erőkből álló Real Madrid feszült egymásnak. A Chelsea emblematikusabb figuráinak könnyeit már mosta a moszkvai eső 2008-ban, s mind belátták, ha akarnak még valamit, azt most kell elvenniük – bármi áron. A londoni odavágón a Kékek egyetlen kaput találó lövésükkel megnyerték a meccset (a katalánok tizenkilenc próbálkozásból hatszor késztették védésre Cech-t), ráadásul a labdát és a területet is szégyentelenül átadták a Barcának (28% – 72% volt a labdabirtoklási arány). Hasonló mederben és szellemiségben telt a visszavágó is, igaz, Di Matteo együttese pár percig nem állt csak továbbjutásra és szűk egy órát emberhátrányban futballozott. A játékosok szenvedéllyel, de mégis fegyelmezetten küzdöttek (hárman ki is sárgázták magukat a szent célért a visszavágón a döntőről, nem törődve saját veszteségeikkel). Az alárendelt szerep a müncheni döntőben is bőven megvolt: a Bayern végigtámadta a meccset, s bár ordító helyzetből kevés volt, dupla annyiszor találtak kaput és tizenhéttel lőttek többször, mint a Chelsea (és még egy tizenegyest is kihagytak a hosszabbításban).

Hiába voltak meg a játékosok a támadófutballhoz, Di Matteo fölmérte, hogy egy nyíltsisakos küzdelemben a Barcelona és a Bayern is kicsontozná csapatát, így a kockázatminimalizáló célfutball mellett tette le a garast. A taktika működéséhez szerencsére is szükség volt, nem egyszer segítette ki a Kékeket a kapufa vagy egy gólvonalas mentés, arról nem is beszélve, hogy az elődöntő visszavágón és a fináléban is maradt ki büntető. Azt viszont nem lehet elvenni a Chelsea-től, hogy nagyot küzdöttek, illetve élesek voltak a kulcspillanatokban (ne feledjük, a Barca emberelőnyben állt továbbjutásra hazai pályán és a Bayern is vezetett a rendes játékidő végén, valamint a büntetőpárbajban is).

Az utóbbi kilenc szezonban csak egyszer, 2014-ben érte el a gárda az elődöntőt. A madridi odavágón Mourinho ki is hozta a vágyott 0:0-ját, a második meccsen pedig megvolt a vezetés is, mégis az Atlético örülhetett a végén, 3:1-es összesítéssel ugyanis ők mentek tovább. Azóta sok idő telt el, nem véletlen volt téma még februárban, hogy vajon mikor lesz ismét komoly tényező a Chelsea a sorozatban. 

Az, hogy a Chelsea a döntőért játszik idén, pár hónapja még merész álomnak tűnt, de az események ismeretében „mai fejjel” egy teljesen logikus következménye a remek tavasznak. A csapatot Lampard rendben adta át, veretlenül, mindössze két gólt kapva végeztek kvartettjük élén a Kékek, Tuchel pedig pár bajnoki alatt ráhangolta magát és a keretet a küldetésre. Az Atlético Madridot az előzetes várakozásokhoz képest simán, kettős győzelemmel sikerült kiejteni, a Porto ellen pedig energiatakarékos üzemmódban is magabiztosan jött a továbbjutás.

Tuchel megreformálta a védekezést, a csapatnak irgalmatlanul nehéz gólt lőni: tizennégy bajnokiján nyolcszor kapitulált a Chelsea, abból ötször egy meccsen a West Bromwich ellen, tizenegyszer pedig jött a clean sheet; a BL-ben pedig irányítása alatt öt találkozón kétszer, a sorozatban összesen tizenegy mérkőzésen négyszer kapott gólt a gárda. Di Matteonak is így sikerült, mondhatnánk, de a német szakember másképp éri el célját. A Kékek egyszer sem játszottak alárendelt szerepet, a stabil védekezés mellett a helyzetek számában és minőségében is ellenfeleik fölé tudtak eddig nőni (leszámítva a Porto elleni első meccset). A Real Madrid otthonában például 0,96 volt a hazai és 1,75 a vendég xG, de beszédes a kaput eltaláló lövések számában felmutatható különbség is (5:1 a Kékek javára). A madridi odavágón ráadásul az volt látható, hogy Zidane igyekszik igazodni Tuchelhez, s a Chelsea-hez szabta hadrendjét, s igyekezett minimalizálni a kockázatokat.

Ha már hasonlóságot akarunk keresni a 2012-es és a 2021-es BL szezon között, akkor azt a góllövők megosztásában érdemes megtenni. A végső győzelemmel végződő idényben tíz különböző gólszerző volt: Drogba hatig jutott, hárman álltak meg háromnál, a többiek egyet, illetve kettőt szereztek. Közülük heten voltak eredményesek legalább egyszer az egyenes kieséses szakaszban. Idén eddig szintén tízen iratkoztak fel a góllövő listára: Giroud hattal áll, öten pedig mindössze egyszer találtak be. Tavasszal közülük hat különböző játékos szerzett gólt, de mindegyikük csak egyet (Emerson, Mount és Chilwell a maga egyetlenjét).

Az mindenképpen jól jött idáig, hogy a Chelsea nem állt még kiesésre. Az első gól eddig mindig a Kékektől jött, ez pedig magabiztosságot és nyugalmat hozott. A madridi 1:1 miatt a visszavágón a Realon lesz a nyomás, de persze a 0:0-ra dőreség lenne rámenni, ez az állás ugyanis legfeljebb bizalomkeltő, megnyugtatónak kevés – még úgyis, hogy Tuchel tudta már nullán tartani Mourinho Tottenhamjét, Simeone Atléticoját, Klopp Liverpoolját, Solskjaer Manchester Unitedjét, Ancelotti Evertonját és Guardiola Cityjét is.

P