Akkor most hol tart Arteta? – párhuzamban Kloppal és Solskjaerral

Miközben csütörtök este Emery grimaszolós mosolya közepette levonult a Villarreal a pályáról, Mikel Arteta a 80. Arsenal-menedzserként eltöltött mérkőzését hagyta maga mögött. Lassacskán az első teljes, edzőként eltöltött szezonja végéhez ér, és a spanyolok elleni Európa-liga visszavágó gyakorlatilag választ is ad arra, hogy sikerként vagy kudarcként nézhetnek vissza az Ágyúsok a 2020-21-es idényre. Ha erre utóbbi lesz a válasz, akkor sincs semmi probléma, hiszen néhány jól bejáratott kulcsszóval el lehet hessegetni a kétségeket:

türelem, bizalom, hosszútávú tervezés.

Az Arsenalon túl még két olyan klasszikus big6-es csapatot találunk, ahol ezeket a jelszavakat harsogta – vagy épp harsogja még jelenleg is – a vezetőség a szurkolók felé; a Liverpoolt és a Manchester Unitedet. Jürgen Klopp rendkívül transzparens módon nem azonnali sikerekkel áltatott – türelmet kért és cserébe kupákat ígért, majd szállított. Ole Gunnar Solskjaer-nál egyelőre a folyamat közepén tartunk – hogy ez vajon miben foganatosodik, az még a jövő zenéje.

De hol tart hozzájuk képest Arteta? Üres szólam vagy jól kiérdemelt igény, hogy időt kér?

Kezdjük a legalapvetőbb számokkal; minden sorozatot figyelembe véve – talán egy kissé meglepő módon – a United norvég trénere hozta a legjobb számokat. Bár Arteta eggyel több győzelmet gyűjtött be, az elég könnyű szívvel kijelenthető, hogy az ő Arsenalja lemarad Klopp 2017-es Liverpoolja mögött – a Vörösök kevesebb vereséget szenvedtek és lényegesen több gólt szereztek.

Ha egy kicsit kifinomultabb számokon keresztül szeretnénk igazságot tenni, akkor – Ligakupa és FA-kupa statisztikák híján – a hazai színteret kell vizslatnunk. Mielőtt egy picit konkrétabban végig vesszük a csapatokat, az Arsenal-drukkereknek érdemes a vigyázó tekintetüket ezekre a számokra vetniük.

Mivel Solskjaer 80. találkozója éppen a tavalyi szezon utolsója, a Sevilla elleni Európa-liga elődöntő volt, a manchesteriekkel kapcsolatban a legkönnyebb vonalakat húzni – kezdjük ezzel.

CSENDES, DE KI NEM APADÓ PATAK

Az FA-kupa győzelmével – pláne az odáig vezető úttal – nagyon hamar, elég komoly fedezetet nyert magának Arteta. Erre Solsjkaernál azóta is várunk, de hiába éri őt folyamatos, meg nem álló kritika, ezen kívül még így is szinte mindenben előrébb tartott, mint a baszk riválisa.

Nagyon nem szabad elfelejteni, hogy Woodward munkáját akárhogy is ítéljük meg, a United edzője jobb keretet örökölt – azon a kölni meccsen Brandon Williams-et kivéve az idei “gálakezdő” futott ki. És nem csak, hogy ez az összetétel komolyabb változások nélkül befutott a Premier League második helyére; nem sok poszton kell ráncfelvarrás, ha Bruno Fernandesék jövőre az aranyéremért szeretnének küzdeni. A portugál játékmester már a kezébe vette a stafétabotot, Greenwoodot már ott találtuk a kezdőben/kezdő környékén – egyedül a balhátvéd poszt igényelt új versenyzőt Luke Shaw személyében.

Ugyan nem mindenkinek tetszett, rendelkezett – valamiféle – identitással a csapat. A nagyok ellen kontráztak és Rashfordék sebességére építettek, a kicsik ellen pedig Fernandes bontásaira alapoztak.

Ezzel szembeállítva; ha komolyabb presszing jött szembe, akkor azzal meggyűlt az együttes baja, emellett Pogba szerepét sem sikerült a termérdek sérülésnek hála megtalálni. Az az idei próbálkozás, hogy kialakítsanak egy labdabirtoklásra építő alapjátékot, hogy valódi bajnokaspiránsként viselkedjenek, hiányzott. Nem gondoltuk – ahogy most sem gondolja senki – hogy Solskjaer fogja megreformálni a sportágat – de. Ritkán tűnt igazán reménytelennek a United – akármilyen típusú ellenfél jött is szembe és, ha igazán mélyre fúrt az ember, akkor bizony arra a következtetésre jutott, hogy két-három igazolás távolságra helyezkednek a Vörös Ördögök attól, hogy szintet lépjenek – akár Solskjaerral a fedélzeten, akár nélküle.

Más kérdés, hogy ez azóta sem történt meg.

SZÁGULDOZÓ SEBES-VÍZ

A 79. Klopp-meccsen egy 2-2-vel végződő, Sunderland elleni döntetlennel a Liverpool öt pontra zárkózott Conte éppen vereséget szenvedő Chelsea-je mögött, és sokan jogosan lehettek lelkesek. Bár látszott, hogy a német munkája igen messze áll még attól, hogy trófeák formájában célba érjen, a Ligakupa és Európa-liga döntőt hozó 2015-16-os év után a ‘Pool szorosan ragadt a listavezetőre. És, ami még fontosabb; jól körülhatárolható identitással rendelkezett, amiben már több fontos alkotóelem is a helyére került. Volt már Firmino – bár nem hamis kilencesként, hanem sokszor még a szélen – ahogy volt már Mané és Wijnaldum is, míg Alexander-Arnold éppen ekkortájt kezdett komolyabb játékperceket kapni.

A 4-3-3 és a keretrendszer összeállt, azonban a támadójáték leginkább kizárólag Coutinho szervezőkészsége által robogott és Klopp első hónapjai arra mentek el, hogy kitalálja, mégis mivel tudják majd behúzni az összecsapásokat, amelyeken nem elég, ha szétpresszingelik az ellenfeleket.

A mentális szörnyeteg-imidzs egyre többször mutatta meg magát és több fontos alkotóelem is a helyére került, de a Uniteddel szemben és az Arsenalhoz hasonlóan, igen meghatározó szereplők hiányoztak a képből. Egy valamit viszont nem lehetett ignorálni; azzal, hogy Klopp koncepciójára kezdett felfeszülni a Liverpool zászlója, a projekt egyértelműen haladt előre. Korántsem látszott késznek, mindazonáltal már megvillantotta, mit adhat, ha mindenhol az optimális alkotórészt foglalja majd keretbe Jürgen filozófiája.

KI-KISZÁRADÓ FOLYÓ

Solskjaer a másik kettőnél könnyebb szituációban rajtolt, azóta nagyon apró, néha alig-alig látható tyúklépésekben araszol előre – de sosem élt meg igazán komoly mélységeket. Klopp igen mélyről – az első meccskeretéből mindössze Milner és az akkor már peremebernek sem nevezhető Lallana állhatott fel tavaly a bajnoki pódiumra – ám hihetetlen rössel startolt, mint egy folyó, ami az út elején még össze-vissza kilép a medréből, de aztán hihetetlen sebességgel és magabiztossággal robog végig a kijelölt ösvényen.

Arteta ezzel szemben az a folyó, ami kitett szinte minden körülménynek. A környékbeliek eleve jól megcsapolták (az első kezdőjéből talán három labdarúgót találunk, akik egy nemzetközileg is tényezőnek számító csapat tagjai lehetnének), ezen felül apálykor szinte teljesen kiszárad – hogy aztán dagálykor mindent elöntsön maga körül.

A taktikai keret Klopphoz hasonlatosan nagyon korán felismerhetővé vált – de a németével ellentétben úgy tűnik, hogy a futballistáknak a mai napig nem egészen tiszta. Szakírókban és hétköznapi nézőkben egyaránt gyakran keltik azt az érzést a londoniak, mintha Arteta vagy képtelen volna lefordítani a gondolatait a játékosainak, vagy túlságosan sok információval árasztaná el őket.

Ami ennél is nagyobb probléma, hogy a Unitednel tapasztalható – talán aránytalanul alulértékelt – stabilitás nyomokban sem felfedezhető. Egészen meglepően sikeres időszakokat teljesen reménytelen sorozatok követnek; a bajnokságban idén maximum három győzelmet tudtak sorozatban aratni, a vesztes szériákat pedig valószínűtlenül pazar kiütésekkel hajamosak megtörni (Chelsea elleni Boxing Day-diadal, 4-2 a Leeds, 3-1 a Leicester City és 3-0 a Sheffield United ellen). A covidra persze mindent rá lehet fogni és a menetrend sűrűségét nyilván nem szabad elhanyagolni, csakhogy a konzisztencia ilyen fokú hiányát nehéz mire vélni. Arteta szinte olyan, mint egy vízvezetékszerelő; megszerel egy csapatrészt, hogy aztán egy másik posztból vagy egy másik játékelemből kezdjen süvíteni a víz – és ezek a repedések csak részben adódnak sérülésekből, sokszor a menedzser kései reakciójának szüleményei.

Tagadhatatlan, ha valamibe kapaszkodni szeretnének a szurkolók vagy a klub vezetősége, akkor az eredményekbe érdemes. Habár gyengébbek, összehasonlítva a három mester kezdőpozícióját a “játéktáblán”, összességében nem csüggesztőek. Azonban hiába véljük időről-időre felfedezni azt az arcot, amit Arteta faragni próbál az Arsenal számára. Hiába a 2020 nyarán elért kupák. Hiába hivatkozik Mikel arra, hogy az elmúlt hónapokban meglehetősen fontos átalakítások mentek végbe a klub székházában (=vezetőségében).

Míg Solskjaer és Klopp fiai egy lassan, illetve sebesen formálódó top csapat képét festették 80 meccs után, addig:

  • a piros-fehérek egyetlen statisztikai mutatóban, egyetlen játékelemben sem emelkednek ki a Premier League mezőnyéből,
  • az alapjátékuk működésének hatékonysága szinte fordulóról-fordulóra variálódik (mikor történt ez meg BÁRMIKOR Klopp kontrapresszingjével?),
  • amikor úgy tűnik, végre kialakult egy minimum szint, ami alá már nem fognak becsúszni, a semmiből összeomlik a labdakihozatal, meddővé válik a letámadás vagy újra elpárolognak a támadójáték mozgásai,
  • és végletesen függnek egy 19 éves, második felnőtt évét teljesítő sráctól.

Bármilyen korai fázisánál is tartottak a fejlődésnek, a Manchester United és a Liverpool sosem tűnt középcsapatnak – az Arsenalnál ellenben nehéz találni valamit, ami ne ezt sugározná magából.

Lehet, hogy mégsem kéne ennyire türelmesnek lenni…

P