fbpx

Miért esett két szék közt a pad alá a Chelsea Frank Lamparddal?

  • Miképp került a Chelsea az idézőjeles csúcsról krízisbe?
  • Miért nem lépett ennek ellenére sem a vezetőség sokáig?
  • Miért sürgette az idő a Chelsea-t?
  • Milyen döntésnek tekinthető Lampard menesztése?

2020 augusztusában és novemberében is mondhatni a csúcson volt a Lampard-csapat reputációja. Nem csak a szurkolók, de a szakírók és a televíziós szakértők is az egekig dicsérték a Chelsea-t, és azon új arculatát, melyet akkor már több mint egy éve építettek maguk körül a Kékek. A várakozáson felüli szezont egy még annál is komolyabb nyári ablak követte (mely minden kétséget kizáróan az Abramovics-éra egyik legjobb nyara volt összes-ségében), majd a BL-továbbjutással és 17 meccses veretlenségi sorozattal zárt ősz erre is rátett egy hatalmas lapáttal. Nem lehetett nem észrevenni azonban már ez idő alatt sem a repe-déseket és hiányosságokat, amiket csak ideig-óráig tudott enyhíteni a szakmai stáb. Ezek miatt az új esztendőre egészen odáig fajult a dolog, hogy a Chelsea az elmúlt két évtized második legrosszabb szereplésével szétesett. Az igencsak elfogult belsős újságírók egyszerre kritikusra váltottak, s heteken át tematikusan cikkeztek az esetleges váltásról, amely végül január 25-én be is következett.

A Chelsea az elmúlt másfél évben láthatóan tudatosan és egyáltalán nem rosszul próbálta meg a legtöbbet kisajtolni a nyári eltiltás kellemetlenségeiből, és Lamparddal a fedélzeten megkezdődött egy másfél szezont felölelő PR-kampány, ami vélhetően akkor is megtérülő lett volna bizonyos szempontokból, ha a Chelsea nem teljesíti felül az elvárásokat már rögtön a legelső idényben. 

Tetszetős volt, ahogy a klub egyszerre foglalkoztatja a legendáit és közönségkedvenc arcait trénerekként Lampardtól Hilárióig, és végre annyi év után betörnek a fiatalok az akadémiáról. Igazi identitást képző jelenség, ami eredménytől függetlenül is elnyeri a szurkolók támogatását, bármilyen nehéz idők is jönnek a közeljövőben.

Ahogy azonban kiderült, hogy ebből a kényszerhelyzetből a maga szintjén sikeres évad következik, egyre újabb és újabb fokozatra kapcsoltak az angol és a nemzetközi sajtóorgánumok is. Egy adott mértékig még képes volt felnőni stáb ahhoz a médiavisszhanghoz, ami a munkájukat kísérte, és aligha volt eltagadható, hogy kiérdemelték azt a méltatást, amit futballvilágtól kaptak az első éves helytállásért. A gond ott kezdődött, amikor már olyan aránytalan magasságokba hágott a Lampard-kultusz, amihez ennyi idő alatt képtelen volt felnőni az összességében fiatal és kevés érdemi tapasztalattal rendelkező edzői gárda. Ilyen magaslatokból pedig nem volt nehéz a zuhanás.

A Chelsea időközben mélypontra került, a BL egyre távolibbnak tűnt, az immáron másfél éve tapasztalt kellemetlenségek pedig továbbra sem látszódtak megoldódni. A vezetőség ennek ellenére hezitált és kivárt, egészen szokatlanul húzták az időt, miközben egyre több klubhoz közeli forrás közölte tényként, hogy közel a vége a Lampard-érának. Lampard összetűzése Liam Twomey-val, a TheAthletic újságírójával Mourinho utolsó napjait idézte, a szerződés-bontás pedig a hétvégi eredménytől függetlenül be is következett.

Miképp került a Chelsea az idézőjeles csúcsról krízisbe?

Az egész szezon legkönnyebb periódusa talán az október utolsó hetétől november utolsó hetéig tartó időszak volt, és ekkor is járatták leginkább csúcsra a Chelsea méltatását. A Premier League-ben az utolsó előtti Burnley és a sereghajtó Sheffield jött egymás után, utánuk pedig Steve Bruce egyre inkább szétkenődő Newcastle-je. A BL-ben időközben a Ligue 1 korai zárása miatt beeső Rennes és a Real Madridra tartalékoló Sevilla várta az angolokat. Voltak ugyan inkonzisztens félidők, de egyik ellenfél sem volt képes arra, hogy a Chelsea gyengepontjaira érdemben rájátszanak (igaz, a Rennes közel járt ehhez hazai terepen a második játékrészben, de a győzelem végül a londoniaké lett). A fentebb említett időszak előtt és után beeső együttesek azonban ezt már elég jó aránnyal megoldották, és sajnos hasonló meccsképekben lehetett részük a szurkolóknak decemberben, mint fél évvel korábban. Ha összevetjük a decemberi Everton elleni és a júliusi WHU által a Chelsea-re mért vereséget, több hasonlóságot is felfedezhetünk a hiányosságokat tekintve: a legkevésbé sem effektív nyílt játék mélyen védekező ellenfél ellenében (ezzel párhuzamosan kizárólag rögzített helyzetekből való veszélyeztetés), sebezhetőség átmenetekben és kontrák ellen, hatástalan meccs közbeni változtatások és a szervezetlen presszingből fakadó bejátszható üres területek. Hiába telt el tehát fél év, és esett át a Chelsea egy jelentősebb erősítésen, ugyanazt ugyanúgy képes volt most is prezentálni vereséget érő gyengeségként.

Két lehetőség között billegett a Chelsea: megtartják Lampardot, és még annak ellenére is kihúzzák ezt a projektet a szezon végéig, hogy a top4-ből kiszorulhat a Chelsea; vagy menesztik legendájukat, és megpróbálnak egy jóval tapasztaltabb és deklaratíve elitedzővel visszakapaszkodni a tabellán a BL-t érő helyekig. Mindkét döntésnek meglehetett volna a maga pozitív hatása, ugyanakkor sanszos volt, hogy bármilyen verdikt is születik, nem fog vérveszteség nélkül kijönni a Chelsea ebből a szezonból.

Abban az esetben, ha Lampard végül tényleg megkapta volna azt a két szezont, amit a hírek szerint következmények nélkül rábíztak, számolni kellett volna azzal az eshetőséggel is, hogy a Chelsea a mostani formájában nem fog odaérni a Bajnokok Ligáját garantáló helyek valamelyikére. Még egy olyan könnyített szektor, amiben a Chelsea pontokat halmozhat novemberhez hasonlóan, már nem igazán várható, mi több, mind a február 20-tól március 20-ig tartó menetrend, mind az utolsó hónap elképesztően nehezek lesznek. Ha az előbbi intervallumot nézzük, akkor gyors egymásutánban Southampton(i), MU(h), Everton(h), Leeds(i), Liverpool(i), miközben a BL-ben még két Atletico Mardrid elleni szereplés is beesik a Manchester United- és a Pool-meccs előtti napokban. Amennyiben az utolsó hetekre tekintünk, a Manchester City(i)-Arsenal(h)-Leicester(h)-Aston Villa(i) négyes állja még a Chelsea útját. Elnézve a londoniak meccsképét és számait a felsőházi csapatokkal szemben, nagyon nehéz lett volna esélyesként kezelni őket ezen fellépéseken.

Ha végignézzük a Chelsea szerepléseit a vele egyenrangú gárdák ellenében, várható gólokat tekintve a következő a helyzet:

INFOGOLFBREF
0-2 Leicester City0.690.8
1-3 Manchester City0.770.7
1-3 Arsenal2.732.3
0-0 Tottenham0.851
0-0 Manchester United0.260.2
0-2 Liverpool0.991
0-0 Sevilla0.40.5
0-1 Everton1.040.8
Az fbref.com és az infogol.net statjait használtam.

Az esetek többségében tehát rendkívül küszködik a Chelsea. Nem csak a mérkőzések megnyerése képtelen igazán, de arra is, hogy értékes helyzetek dolgozzon ki, főképp nyílt játékból. A Liverpool és Arsenal elleni kumulált értéket például megdobja egy-egy (kihagyott) büntető, az Emirates gyepén vívott összecsapáson pedig árnyalja a képet, hogy a tizenegyest és Tammy Abraham kapu torkából érkező gólját leszámítva 17(!) lövésből sikerült 1.18-as xG-t kihoznia Lampardéknak. Az Everton ellen szintén főképp a szögletekből és szabadrúgásokból tudott igazán veszélyes kísérletekig jutni a Chelsea, open play a Giroud felé irányuló beadáshullám volt a maximum.

Éppen ezért is volt megkérdőjelezhető döntés Callum Hudson-Odoi mellőzése az utóbbi időben, főleg a rengeteg mérkőzést kihagyó Zijes mellett. Az angol tehetség ugyanis képes lenne azt szállítani a csapatba, amire igazán szükség lenne: progresszív passzokra a támadó harmadban. A védelem és a középpálya között ez Silvának is köszönhetően viszonylag könnyen megy, ám elől a Chelsea már messze nem képes ennyire biztosan a boxba juttatni a labdát. Ha lehetőséget kap a fiatal angol, ebben a csapat legjobbjaként tündököl. Mégis, eddig pusztán háromszor kezdett összesen a bajnokságban, ami a leginkább talán annak tudható be, hogy Lampard görcsösen próbált helyet találni valahol Werneréknek.

Természetesen jár a kredit a stábnak és az idő közben beérkező Anthony Barrynek, hogy mind az ellenfél, mind a saját kapuja előtt képes volt új szintre juttatni a Chelsea-t rögzített helyzetekben (annak ellenére is, hogy kis szöglet ellen például továbbra is rendesen kibillenthetőek), azonban önmagában ez még roppant kevésnek bizonyul ahhoz, hogy a Chelsea képes legyen dominálni a rangadóit. A korrektség jegyében persze még megjegyezhető itt a tartalékos Sevilla kiütése, amivel a szintén felforgatott Chelsea ugyan magabiztosan megszerezte a csoportgyőzelmet, de az odavágón mutatott teljesítmény pontosabban kihozza a két gárda relációját.

A szakmai stáb bővült, a szignifikáns javuláshoz azonban ez sem volt elég – forrás: chelseafc.com

Bár a Chelsea összességében a várható számokat tekintve nincsen feltétlen rossz helyen, főleg a tavalyi önmagával való összevetésben tűnik ki a visszaesés. Várható gólok különbségében 90 percre vetítve például tavaly +0.75-ön sikerült megállni, jelenleg pedig az első félév után pusztán +0.57-re képes a csapat. Amennyiben a tizenegyeseket kiszűrő non-penalty xG-t vesszük alapul ugyanúgy 90 percet tekintve, hasonló a helyzet: tavaly a Willianes, Pedrós csapattal sikerült 1.61-es értéket előteremteni, jelenleg viszont alig jut túl az 1.4-en Lampard csapata (ezzel félévtizedes mélypontot sikerül beállítani, Conte második szezonja volt ugyanilyen). Előbbi mérésben a Chelsea legalább még befér a top4-be, utóbbi esetben viszont már kiszorul onnan. A minta persze kisebb jelen helyzetben, és a legtöbb csapatnál megfigyelhetünk hasonló jellegű tendenciákat, ugyanakkor ilyen szintű grandiózus erősítésen nem estek át a közvetlen riválisok, és nem is tudták ennyire simán pótolni a kimenő játékosaikat a világjárvány kellős közepén. Játékosprofilt tekintve a londoni Kékek kerete rendkívül heterogén és mély még a Premier League mércéjével mérve is, mégsem képes a Chelsea tartósan veszélyes játékra, a vele egyenrangúak ellenében pedig egyenes küszködik.

A maga kontextusában arra is érdemes egy pillantást vetni, hogy milyen mozzanatok vezettek oda, hogy a Chelsea amúgy xG-ben nyert meccseken végül nem tudta behúzni a három pontot. Bár egy understatos mérés alapján várható pontokban a Chelsea vezeti a tabellát, az ilyen mértékű leszakadás egyáltalán nem csak a szerencsétlenségnek köszönhető, és nem független a stáb meghozott döntéseitől sem. Abban például, hogy a WBA 0.52-es xG-ből 3 gólt ért el a Chelsea ellen, Silva és Caballero együttes kezdetése is döntő szerepet játszott. A brazil ekkortájt még csak a ligakupában játszott, és ez volt számára a mélyvíz a Premier League-ben. Bár mostanra az egyik legbiztosabb ponttá nőtte ki magát, a legrosszabb fellépése nagy eséllyel ez volt, rengeteg hibával és instabilitással futballozott félkészen. Mindez megspékelve a már két éve lejtmenetben lévő és az élfutballra immáron teljes alkalmatlan Willyvel, valamint a rendszerszintű gyenge pontokkal semmi jóval nem kecsegtetett előzetesen sem. Igazából minden adott volt ahhoz, hogy a gyengébb minőségű helyzetekből is gólokat kapjon a Chelsea.

Arról is érdemes beszélni, hogy Chelsea büntetők tekintetében miképp teljesített a szezonban. Eddig 12 büntetőt kapott összességében a csapat, ami féltávnál elég komoly számnak tekinthető: általában egy komplett szezon alatt jön össze ennyi tizenegyes. Ennek a 66.7%-át sikerült gólra váltani szummázva, ami eléggé átlag alatti arány, ám ez még egy dolog lenne, mert a Chelsea produkált már ennél rosszabbat is akkor, amikor 4-5 játékossal forgatták a lövőket, és ebbe David Luiz meg Anelka is beleesett. Tavaly idény végéig kaptak Lampardék 12 büntetőt, ezeket főképp Jorginho és Willian biztosan hozta: 91.7% volt az arány, csak Ross Barkley rondított ebbe bele. Idén ezzel szemben a hétvégi volt a 4. elrontott büntető, ennyit akkor hibázott el legutóbb a Chelsea, amikor 18 büntetőt kapott még 12-13-ban, illetve még az ebből a szempontból mélypontnak tekinthető 11-12-es évadban. Jorginho az idény előtt összesen egy büntetőt rontott rendes játékidőben, még a Nápolyban 17/18-ban, eleddig csak idén háromnál tart. Werner lett mellette az, akit előléptettek ítélet-végrehajtóvá, és bár eddig két meccsen hármat bevert, a november vége után kapott elsőt ő is elrontotta.

Ami még ennél is kevésbé impozáns, az a kapusok menedzselése: 9 büntetőt ítéltek meg a Chelsea ellen az elmúlt 1.5 szezonban, ebből egyet sem sikerült eddig kifognia az aktuális hálóőrnek, és ebbe még beleesik egy Spurs elleni párbaj, ahol mind az 5 lövés kapuba talált. Persze ezt még egy átlag játékos komoly eséllyel (0.75) képes gólra váltani, de ami szembetűnő, hogy végignézve az összes Chelsea ellen elvégzett büntetőt, Mendy egyszer sem találta el az irányt, amerre a lövés ment végül (7/0). A tavalyi büntetőknél Caballero egyszer Lewandowski végrehajtásánál jó irányba vetődött, de hárítani nem tudott (4/1), Kepa pedig Rashfordnál legalább az irányt eltalálta a 4-0-os meccsen Lampard debütálásakor (2/1). A kapusedzés eleve egy elég sarkalatos pont Massimo Nenci távozása után, és tavaly Hilárióék munkájának minősége (illetve annak hiánya) már Kepa kapcsán is felvetődött. Nem tudni, összességében mekkora energiát fektetett a Chelsea az ellenfél büntetőinek elemzésére és kivideózására, de mindkét térfélen elégtelennek tűnt a játékosok felkészítése ebben a szegmensben is.

Itt nyilvánvalóan a transzferablak következetességéről is szót kell ejteni, hiszen önmagában a nevek nem szolgáltatnak tartós és minőségi futballt, főleg ha láthatólag nem egy koncepcióra fel igazolják őket. A Chelsea az utóbbi években több edzővel is megpróbálta a concept footballt, és emlékezhetünk arra, hogy éveken át ment a vadászat inkább kevesebb, mint több sikerrel előbb Antonio Conte majd Maurizio Sarri rendszerjátékosai után. Ennek leginkább az lett az eredménye, hogy a Chelsea kerete feltöltődött olyan rendszerspílerekkel, akiket az utód már csak nagy kompromisszumok árán tudott használni, vagy még úgy sem. Nem volt egy fáklyás menet Sarri alatt Alonso, Zappacosta vagy Emerson, de Lampard alatt sem éppen Jorginho vagy Kepa. A Chelsea tavalyi nyarából abszolúte hiányzik ez a fajta koncepció, viszont ezzel arányosan Lampardnál sem kristályosodott még ki még koránt sem akkora elhivatottság egy adott játékrendszer vagy stílus mellett, hogy ennek fényében a Chelsea egy komplett ablakot eltervezzen.

Lampard úgymond filozófiája rendkívül modális. Persze nagy vonalakban körül tudjuk írni, hogy ideális esetben mit szeretne, hiszen az első Chelsea-s mérkőzésein és a Derbys időszakában ezt úgy-ahogy prezentálta: a négyvédős szisztémát favorizálja (labdával főképp 4-3-3 de adott esetben 4-2-3-1, még egy adott mérkőzés közben is variálva), dominancia, presszing (hol közép, hol magas), gyorspasszos építkezés. Labda nélkül ebből következően leginkább 4-4-2-re váltanak a csapatai, ha a szélek biztosítása a cél, ha pedig a pálya közepére szeretné helyezni a hangsúlyt, a 4-5-1-es formációt preferálja. Valahol alapvetően ebből tudnánk kiindulni Lampardnál, viszont ez az útkeresésének talán csak az első pár lépése.

A Chelsea-nél rendkívül változatos tervekkel próbált bele igazából mindenbe: a négyvédőzés mellett bepróbálta a háromvédős felállásokat is, s bizonyos időszakokban jóval pragmatikusabbá vált, mi több, képes volt betolni a buszt is akkor, amikor kellett. Nem erőltette a pozíciós játékot, nem szégyellte a védekezést és a reaktív futballt. A Chelsea lett 2019-20-ban a második csapat a Manchester United után, amely 1 egész xG alatt tudta tartani Pep Guardiola Cityjét egy remekül szervezett 4-3-3-mal, ahol Kanté egyedül hatosként kifogástalanul tehermentesítette társait és segített be a védelembe egyszerre. Ha megnézzük, hogy Lampard honnan indult még 2019 augusztusában, amikor is Ole Gunnar Solskjaer csapata 4 góllal küldte haza egy, a kelleténél jóval merészebb taktikával bepróbálkozva, ez egyáltalán nem rossz reakció ennyi idő alatt.

Ezt a palettát idén csak még tovább gazdagította Lampard: a Sevillával szemben labda elleni játékban olyan visszahúzódó és a területet átadó 4-4-2-es formációt erőltetett, amilyet leginkább a Crystal Palace-tól látunk manapság, ezzel védekezve Ocamposék kontráival szemben, még a United ellen egy hasonlóan defenzív 5-2-3-at húzott elő. Mindkét mérkőzés 0-0-ra végződött, és talán nem is volt más a cél.

Adott esetben ez a fajta rugalmasság még pozitívumként is felmerülhetne, hiszen ha valami Antonio Contéból és Maurizio Sarriból hiányzott, az ez volt. A flexibilitás, hogy ne csak egy adott séma mentén vigye végig a Chelsea a maga játékát, hanem ellenféltől függően legyen több működő terve is. A probléma ebben az esetben az, hogy Lampard sem ellenfél-specifikusan választja a maga taktikáját. Visszatérő gond volt az elmúlt hónapokban, hogy ugyanazt a felállást és játékot, ami már azt megelőzően működött egy adott riválissal szemben, Lampard akkor is megőrzi, ha már egyáltalán nem lenne javasolt, sem indokolt.

Eklatáns példa lehet itt az, amikor ugyanazt a háromvédős rendszerben játszó csapatot, ami felülmúlta José Mourinho Spursét, felküldte Hansi Flick Bayernje ellen is. Esélye sem volt a Chelsea-nek. A már fentebb említett City-verésnél használt 4-3-3 rengeteg alkalommal előkerült még az újraindulás után, és hamar lejött, hogyha a Chelsea rákényszerül a labdabirtoklásra, már messze nem működik annyira jól az elképzelés. A rangadó után a West Hammel találkoztak, és David Moyes csapata meglehetősen magabiztos játékkal előnyt kovácsolt a Chelsea összes hiányosságából. Pulisic-ék semmit sem tudtak kezdeni a visszazáró és villámgyorsan kontrázó WHU-val, sem területük, sem lehetőségük nem volt. Lampard akkor sem váltott, amikor kiesett Kanté a kezdőből, és a Sheffielddel szemben inkább egy az egyben berakta hatosba Jorginhót, aki vélhetően a legrosszabb meccsét produkálta kék mezben akkor és ott. Amkor Lampard a félidőben átváltott háromvédős szisztémára, már régen késő volt, Wilderék kiütötték a londoniakat.

Lampard láthatóan nem arra törekedett a machinálásaival, hogy minél inkább az adott ellenfélre szabja a csapatot. Sokkal inkább arra, hogy megtalálja _a_ kezdőjét. Azt, ami megvan most Kloppnak, megvolt Conténak, és Mourinhónak is, amikor Frank még a portugál alatt játszott. Hogy ez most pragmatikus és reaktív vagy támadószellemű és domináló lesz, azt periódusa válogatja. Az, hogy a mai napig nem sikerült még csak nyomokban sem megtalálni a tartósan eredményes tizenegyet, a szokatlan külső körülmények mellett talán leginkább annak tudható be, hogy bármit is válasszon a stáb, szervezésbéli gondok ugyanúgy megmaradtak: a rosszul szervezett presszingre, az átmenetekbéli sebezhetőségre és a mélyen védekező csapatok elleni tanácstalanságra tartós megoldás továbbra sincs. Ezek pedig nem csak november vége óta, vagy féléve, de már a kezdetektől fennállnak.

Többször szembesülhetünk azzal, hogy bár optimális esetekben presszingelne a Chelsea, de a rosszul megkonstruált préseléssel inkább csak maga alá vág. Nem ritka jelenség, hogy adott esetben 2-3 játékos is rámegy a labdát tartó ellenfélre, viszont az ő helyüket az adott zónákban már senki más nem tölti fel. Éppen ezért ha nem sikerül megszerezni a labdát még így sem, a középpálya és a védelem között óriási bejátszható területe keletkezik. A Manchester City például kegyetlenül kihasználta ezt, de a Fulham is villámgyorsan el tudott érni a Chelsea tizenhatosáig emiatt. Ez a szervezetlen presszing azért is káros, mert a játékosok kimondottan sok energiát ölnek a nyomás ilyen jellegű gyakorlásába, és bár az intenzitás jelentősen visszaesett idén, ezek teljesen feleslegesen lefutott méterekké válnak.

Visszatérve a kezdőkeresésre, idén leginkább abból fakadt feszültség az öltözőben, hogy egy adott tizenegyhez nagyon képes ragaszkodni Lampard, a többi játékos pedig sporadikusan kap csak lehetőséget, ha nagyon muszáj. Van, akinél persze megvan a racionális indok, hogy miért lett margóra téve, Marcos Alonso például a West Brom elleni döntetlen után ásta el magát az edző szemében a magatartásával – jó eséllyel végleg. Másrészről, ha a keretforgatást és a rotálást nézzük, ismételten egy sarkalatos ponthoz érkezünk csapatmenedzselés tekintetében. Már tavaly is igen kontraproduktívnak bizonyult az, hogy több játékos (például Azpilicueta és rengetegszer lesérülő Kanté) szinte pihenés nélkül tolták végig a decemberi meccsdömpinget. Tammy Abraham formája akkor kezdett ingadozni, amikor Valenciában összeszedett egy csípősérülést, és a decemberi hajtás mellett a januárt és végig kellett tolnia. Ehhez a kieséshez kötődik egy különösebb pótlás Lampardtól, ugyanis Abraham helyét a WHU ellen nem az addig padon tartott és akkor már teljes értékű edzésmunkát végző Batshuayi váltotta, hanem az a Giroud, akit ekkortájt hónapokon át szinte nem is láttunk a 18-as keretben. A jelenleg is tartó szezonban Kanté mellett Mason Mount és Timo Werner is igencsak kevés pihenőidőt kap, bár utóbbi legalább néha a cserepadon szusszanhat egyet, ellentétben angol társával, aki minden mérkőzésen kezdő mostanában – még a negyedosztály középmezőnyében vitézkedő Morecambe fogadásán is.

Miért sürgette az idő a Chelsea-t?

A kezdő megtalálásában sem a korlátolt szervezettség, sem a felemás keretforgatás nem segített, és miközben nem jutottunk közelebb ahhoz, hogy mi lenne a klub jelenlegi koncepciója, és az a rendszer, amit a stáb a sajátjának vallana, a Chelsea szépen lassan a mélybe csúszott. Csak a hírhedt 2015-16-os idény számít jelenleg mérhetően rosszabb évadnak az Abramovics-érában, amikor is Mourinho bajnokcsapata süllyedt le a teljesen szervezetlen elő-szezon és a feszültséget egyre nagyobb intenzitással keltő portugál menedzser hatására. Annak ellenére, hogy szeptemberben még bajnokesélyesként kezelték a Chelsea-t enyhe túlzással, most még a BL-t érő helyektől is olyan távolra kerültek, hogy egyre valószínűbbnek tűnik jövőre egy indulás Európa Ligában.

Nem csak a presztízs miatt lenne fontos a Chelsea-nek az, hogy biztosítsa a helyét Európa elitjében, hanem azért is, mert a csapat kiugróan magas fizetési kiadásaiba bele van kalkulálva a BL-ből származó pénzjutalom is. A wage bill a Kékeknél 285-288 millió font körül mozgott tavaly, és majdnem minden csapat, aki többet költ erre, állandó BL-szereplőnek minősül nagyjából. Kivételnek számít a Manchester United, de az ismert tőkeerősségük miatt ők az ilyen mértékű béreket még ezzel együtt is megengedhetik maguknak. Az FFP (melyre a Chelsea azért továbbra is próbál ügyelni) erősen ajánlja, hogy a játékosok fizetésének kiadása ne haladja meg a csapatok bevételének 70%-át, és köszönhetően a Conte- és Sarri-éra besülő igazolásainak, olyan játékosok is rendesen növelik a kiadásokat, akik a gyakorlatban semmit nem tesznek a fedezet előteremtéséért. Drinkwater heti százezer fontos fizetése talán a legelrettentőbb példa, melynek egy részét akkor is utalni kell, ha kölcsönben játszik. A totálisan kiszoruló Kepa ennek megközelítőleg a dupláját keresi, ráadásul ő hosszútávú szerződéssel rendelkezik, így a továbbadása kizárt, és vélhetően egy kölcsönnel is a Chelsea utalná a fizetése nagyobbik részét. A kegyvesztett Alonso úgyszintén idesorolható immár, akiért szintén csak kölcsönre volt érdeklődő, kivásárolni senki nem akarta.

A Chelsea a 2010-es évek közepén (főleg a 2012-ben bevezetett FFP) miatt megpróbált az önellátásra funkcionálni, és függetlenedni Abramovics magánvagyonától. Ehhez nagy segítség volt az ekkorra már kiépített loan-army, a játékoseladások és a friss szponzori szerződések (mint például a 2015-ös Yokohama-deal, mely sokkal megtérülőbb volt a Samsungnál), azonban az időközben felhalmozott és halmozódó fizetésre szánt kiadások egyre inkább leterhelték a kasszát. Addig nem volt probléma, ameddig a BL garantált volt, de 2018-ra oda jutott a Chelsea, hogy 2 naptári éven belül kétszer is lemaradtak a részvételről. Ezért is kellett Abramovics igen erős, 247 millió fontos pénzpumpálása Sarri idecsábításakor, mert egyszerűen nem maradt keret az új igazolásokra is, és a már meglévők kifizetésére egyszerre. Persze lehetett volna rosszabb is, mert más csapatok általában csődbe mennek akkor, ha ennyire rátámaszkodnak az esetleges nemzetközi szereplésből származó bónuszokra, ami aztán mégsem jön össze. A Chelsea-nél megvolt a kellő háttér ahhoz, hogy erről még csak nagy hírből se legyen szó, ugyanakkor mindez visszalépésnek is tekinthető a maga kontextusában. A BL-szereplés azért is fontos, mert a szponzori szerződések újratárgyalásakor nem mindegy, hogy egy futballklub mennyire számít stabil szereplőnek a sorozatban, egyáltalán képviselteti-e magát akkor, amikor a kontraktusról való megbeszélés zajlik, így több fronton is komoly bevételektől eshet el az, aki kiszorul az európai elitből.

Ha a Chelsea nem jut el idén a kvalifikációs helyekig, az elmúlt 5 évet alapul véve már harmadszorra fog kicsúszni a nemzetközi élmezőnyből. Ezzel nem csak az a cél halasztódik tovább, hogy Abramovics klubja ismét tényező legyen a BL-ben, és 7 év után újra egy értékelhető szerepléssel jelentkezzen (legutóbb 2014-ben voltak képesek arra, hogy a nyolcaddöntőn túljussanak), de magától még a saját játékosainak a bérét sem lesz képes állni. Nem is beszélve az FFP kereteiről, melyek nem igazán teszik lehetővé azt, hogy Abramovics kétévente 250 millióval dobálgassa a csapatot, csak mert az önálló menedzsment még a dobogóra sem képes.

A 2000-es években hatalmas előnyt jelentett a Premier League-ben az, hogy bizonyos csapatok állandó helyet biztosítottak maguknak a top4-ben, így pedig financiális szempontból rendszeresen előnyben voltak riválisaikkal szemben, amit vissza is tudtak forgatni a belföldi dominanciába. A Chelsea 2017 óta ebben folyamatosan zuhan, és egyre inkább leszakad azoktól a versenytársaktól, akik stabilan hozzák a maguk top4-es helyét már évek óta. Nem csak az nem látható, hogy mikor lesz a Chelsea ismét legalább egy a BL-elődöntőben, de az sem, hogy mikor fog újra teljes erőből a bajnoki címért küzdeni.  

Miért nem lépett ennek ellenére sem a vezetőség sokáig?

A Chelsea vezetőségének ilyen mértékű hezitálása egészen szokatlan jelenség. Persze már elszokhattunk attól, hogy olyan szigorral vannak kezelve a hullámvölgyek, mint az Abramovics-éra első évtizedében, ugyanakkor mostanra teljesen tisztává vált, hogy Lampard ideje elfogyott. Legutóbb Mourinhónál is tapasztalhattunk egy teljesen felesleges kivárást egészen decemberig, de ott valamivel érthetőbb volt a türelem, hiszen még augusztusban írt alá egy négyéves hosszabbítást a londoniakkal, és a végkielégítése ezzel arányosan hatalmas volt. Lampardnál viszont ilyenről nincs szó, és eleinte is csak arról cikkeztek, hogy biztosan maximum csak két évre terveznek vele, s ennek függvényében dől el a folytatás.

Két oka is lehetett annak, hogy a Chelsea ennyire elhúzta a dolgot: az utód kérdése, valamint az arcvesztés kockázata. Előbbi esetében az okozhatta a problémát, hogy állítólagosan Mauricio Pochettino volt a board favoritja a Lampard utáni évekre, és vélhetően arra játszottak, hogy nyárig még megközelíthető lesz az argentin mester. Ezt a tervet most a PSG keresztülhúzta, így új tervet kellett felállítani a pótlás esetére: németajkúak előnyben.

Újabban felmerülő hírek szerint azért is nem menesztették Lampardot eddig, mert a vezetőség nem szeretett volna megbízott edzőt kinevezni a Chelsea padjára, és elkerülvén az ez által keltett rövidtávú problémákat és sietséget, inkább kivártak volna nyárig, hogy több opció közül válogathassanak. Frank Lampardnak ezzel ugyan megadták a lehetőséget arra, hogy még valami értékelhetőt kihozzon a második évéből ideig-óráig, de ez már a legkevésbé a felé irányuló bizalomról szólt.

Másrészről ha azt nézzük, hogy a Chelsea-nek mikor volt a legpozitívabb a megítélése, akkor nehéz lenne a közelmúltból jobb időszakot elővenni az előző évnél. Volt persze eredményesebb és dominánsabb periódusuk, de az a kép, amit kialakított magáról a csapat Lampard kinevezése óta, sokaknak nyerte el a tetszését még a szurkolók halmazán kívül is. Minden megvolt benne, amit a futballszerető emberek menetrendszerűen hiányolnak a modern futballból: identitás (vagy legalábbis annak látszata), a múlt nagyságának megidézése (a legendákon keresztül), és a biztos jövő garantálása (az élvonalba beépülő akadémistákkal). Mindent kipréselt ebből 2020-ban a Chelsea, amit csak lehetett, és ennek a túlfeszített arculatépítésnek hála az elmúlt évek igazán dehonesztáló történései (a Conte-per, transfer ban, Emenalo meglepetésszerű távozása, a Hudson-Odoi szerződése körüli mizéria) egyre jobban háttérbe szorultak. Nem lesz egyszerű lekommunikálni és tálalni, hogy az az edző, akit eddig generációja egyik legnagyobb tehetségeként kezeltek és prezentáltak, már az első nagyobb huppanónál a kukába kerül ilyen méltatlan körülmények között.

Azzal, hogy a Chelsea itt és most menesztette Lampardot, egy biztosnak beállított korszakból csináltak egy két egyéb periódus közötti hullámzó és zavaros átmeneti időszakot. Persze eleve arra volt a legnagyobb esély, hogy Lampard két évnél tovább nem nagyon marad, és az is tiszta volt mindenkinek, hogy ezt a helyzetet a kényszer szülte. Azonban a Chelsea és a csapathoz közeliek főleg az első győzelmi széria után úgy kezdték el vázolni a szituációt, mintha valami igazán hosszútávú építkezés indulna be, és a Lampard-éra valami sokkal biztosabb pont lesz annál, mint aminek előzetesen hittük. A jelek szerint ezt még maga a klub gondolta komolyan.

A legcélszerűbb az lett volna, ha a Luton elleni mérkőzést már az utód kapja, azonban ennél az időszaknál jobb menetrendet tekintve nem lett volna egy váltásra. A tavaszi félévben a január 16-tól február 15-ig tartó időszak talán a legkönnyebb a sorsolást tekintve, és talán a legideálisabb is arra, hogy az új edző – legyen az átmeneti vagy végleges megoldás – elkezdjen ismerkedni a csapattal. Az azt követő egy hónapban rendkívül nehéz lesz szintet lépni, és minél tovább húzódott volna a dolog a tavaszi darálót elnézve, annál inkább csökken az esély a BL-helyekre.

Milyen döntésnek tekinthető Lampard menesztése?

Vélhetően a legracionálisabb döntés hosszabb távon a közbeavatkozás volt, akármekkora negatív fogadtatásra is talál ez a verdikt. Lampard mint vezetőedző több olyan erényt is mutatott, amely alapján bizalommal feltételezhetjük azt, hogy egy nap majd idővel önerőből is képes lehet a futball ezen fokára visszakerülni, és még akár kézzelfogható sikereket is elérni majd. Most azonban nem ez a helyzet. Rengeteg szó esik arról (és persze teljes joggal), hogy egy edzőnek bizalom és idő kell, de arról már kevesebb, hogy mégis mit vállalnak azok a trénerek, akik már karrierjük kezdetén rábólintanak arra, hogy az élfutball részesei legyenek évtizedes ranglétramászás helyett. Mert még a legendastátuszukkal együtt is arra vállalkoznak ezzel, hogy képesek lesznek beütni a csapatuk standard elvárásait igen ha-mar. Sokkal hamarabb, mint az adott esetben más edzők alulról építkezve megtesznek ön-fejlesztéssel és tapasztalatszerzéssel, ugyanakkor korlátoltabb lehetőségekkel maguk körül.

Ezzel persze semmi probléma nincs, sőt, rengeteg edző töltött éveket azzal, hogy alsóbb osztályokból a legfelső polcra küzdje magát. Klopp, Allegri, Conte, Pochettino és Hans-Dieter Flick is megjárták a maguk karrierútját, mi több, az olyan jelenkori ígéretek, mint Marco Rose vagy Julian Nagelsmann is rengeteg évet öltek korosztályos csapatok edzéseibe, ameddig ki nem érdemelték az első igazán komoly megbízatásukat. Egy olyan volt játékos, aki rögtön elvállalja az élfutball hívását, feltehetően képesnek érzi magát arra, hogy harmad- vagy negyedannyi idő alatt eljut majd ugyanarra a szintre, mint a szamárlétrát megjáró társaik, hiszen itt már senki nem fog 5-7-10 évet kapni arra, hogy képezze magát, kiismerje a határait, és eredménykényszer nélkül jártasságot szerezzen a szakmában.

Éppen ezért bármelyik csapat is vág bele hasonló projektbe, rendkívül szigorúan kell követnie, hogy fél, egy vagy másfél éven belül mennyit is tudott fejlődni a még kezdő mesterük. Lampardnál sajnos ez így másfél év után roppant sovány, hiszen ha még visszaemlékszünk arra, hogy milyen akadályokba ütközött a Chelsea 2019 előszezonjában és őszén, és milyen rendszerszintű kérdések vetődnek fel most, nehezen lehetne azt mondani, hogy a Chelsea a-ból b-be jutott. A mostani igen toxikus szituációból pedig már aligha volt visszaút. Lampardnak ezek után a leginkább arra lehet szüksége, hogy fokozatosan építse magát szakmailag, és olyan helyeken bizonyítsa a benne rejlő potenciált, ahol ezt a szigorúan vett élfutball nyomása nélkül teheti meg, hasznosítva a Chelsea-nél szerzett tapasztalatait. Bárhogy is tekintünk rá, az edzői pályája még csak most indult.

Hogy a Chelsea-vel mi lesz, az vélhetően még a vezetőség számára sem tiszta teljesen. Ha Nagelsmann esetleg távozik is Lipcséből, egyáltalán nem biztos, hogy ide vezetne az útja, főleg nem akkor, ha még BL-t sem tud kínálni neki a csapat. Onnantól pedig jöhet a szortírozás a befutónak tűnő Tuchel, Hasenhüttl, vagy az aktuálisan előkerülő további nevek között, akikkel a Chelsea valahogy megkísérel bajnokesélyessé válni a 2020-as években. Amennyiben jól csinálják, ez az évtized lehet az, amelyben a Chelsea végre alkalmassá válik hosszabb távon egy koncepció alapú futballra. Mindenesetre az elmúlt évek alapján van még bőven mit tanulni ezen a fronton.

(És mint az a cikk megírása után kiderült: Thomas Tuchel lesz az ember, aki mindezt megpróbálhatja – a szerk.)

P