menu Home chevron_right
Premier LeagueTLDR

Amikor a gyárkéményre kifüggesztették: „Champions” – A Blackburn Rovers 1994/95-ös bajnoki címe

Szabó Christophe | 2021.01.18.

Skóciában létezik egy kifejezés arra, amikor a bajnoki cím sorsa csak az utolsó fordulóban dől el: „Helicopter Sundays”.

A szófordulat még azokan az időkben született, amikor a bajnokság a Rangers és a Celtic között billegett, a trófeát szállító helikopter pedig csak várakozott, hogy melyik stadion felé vegye az irányt. 1995. május 14-én hasonló eset történt, csak épp az angol bajnokságban, ahol a „helikopter vasárnapokat” jól ismerő két skót vezetőedző feszült egymásnak: Alex Ferguson és Kenny Dalglish. A cím a Manchester United és a Blackburn Rovers között dőlt el.

A United két pont hátránnyal vágott neki a fodrulónak, igaz, a gólkülönbsége jobb volt, mint ellenfeléé. Fergusonnak nyernie kell a West Ham otthonában, mindezt úgy, hogy a Roversnek nem volt szabad botlania Kenny Dalglish otthonában, házában, szentélyében…az Anfielden.

A kiírás megosztotta a közvéleményt. A szurkolók egy része nem szerette a hamvaiból feltámadt Rovers hirtelen jött sikerét, a másikuk viszont nem akart, nem akarhatott rosszat a Blackburn kispadján ülő King Kennynek. A Blackburn aznap gyorsan megszerezte a vezetést, ám fokozatosan csúszott ki a meccs a kezéből, a Pool ki is egyenlített, majd a 90. percben aztán jött a feketeleves. Jamie Redknapp egy parádés szabadrúgásból megfordította a meccset.

„Érezni lehetett a csalódottságot a stadionban.” – meséli Michael Newell, a Blackburn akkori csatára. „A második gólnál azt hittem, hogy kicsúszott a kezünkből a bajnoki cím.” Redknapp lehűtötte a kedélyeket, de alig 10 másodperccel később a közönség mozgolódni kezdett, majd örömujjongásba csapott: Ferguson emberei nem tudtak nyerni az Upton Parkban!

Öt évvel korábban, amikor Dalglish még a Liverpoolnál ünnepelte a bajnoki címet játékos-edzői minőségében, a Blackburn még a másodosztályban tanyázott. Ki hitte volna, hogy néhány évvel később ugyanerre a sorsra fognak jutni?

Dalglish és a blackburni szirénák hangja

Blackburnben a nyolcvanas évek végére már nem maradt ember, aki emlékezett volna a dicső múltra. Az utolsó bajnoki címeik 1912-ből és 1914-ből maradtak meg. A sikertelenség mögött csak a történelmi múlt kopott címkéje maradt: a 19. században még az ipari forradalom egyik fellegvárának számító Blackburn tagja volt annak a 85 kilométeres sugarú körben található 5 csapatnak (Preston, Accrington, Burnley, Bolton, Blackburn), mely 1888-ban megalapította a Angol Labdarúgó Ligát.

Ahogy az országban egyre inkább háttérbe szorult a gyapotszövés és posztógyárak jelentősége, a klub is bedőlni látszott. A 70-es években egy ideig a harmadosztályban találták magukat.

A Blackburn akkor tért vissza a másodosztályba, amikor megalakult a Premier League és a klub irányítását átvette az acéltermelésből meggazdagodott helyi vállalkozó, egy bizonyos Jack Walker. Amikor cégét eladta a British Steelnek 360 millió fontért, pontosan azt tette, amit a későbbi évtizedekben több multimilliomos vállakozó: felvásárolta szíve klubját. Walker akkor szabad kezet adott a klubnál egy ideje edzősködő Don Mackay-nek. Kellemes hászéllel maguk mögött bejelentkeztek Gary Linekerért, aki azonban nem vette komolyan a megkeresést.

A pénzügyi erő ellenére a nagy nevek nem akartak levánszorogni a másodosztály szürkeségébe. A pénz önmagában nem volt elég, találniuk kellett egy vonzó nevet, aki kifényesíti a projektet és képes lesz elcsábítani a legígéretesebb szereplőket is.

Amikor 1991-ben a Liverpool vezette a bajnokságot, a vezetőedző Kenny Dalglish mindenki meglepetésére benyújtotta felmondását. Döntését azzal indokolta, hogy a Hillsborough után két évvel „szünetet kellett tartania”. Utólag nézve Dalglish többször is elismerte, hogy megbánta, hogy akkor elment. Alig két hét pihenés után már várta a megkereséseket, de senki egy kérdést sem intézett felé, még Liverpoolból sem. Amikor épp a Cote d’Azure-ön nyaralt, a telefonja megcsörrent, a vonal másik egy Bajnokok Ligája döntős csapat tulajdonosa kereste. Bernard Tapie volt az, aki mindent megtett azért, hogy elhozza Marseille-be a liverpooli legendát. Állítólag egy svájci viskóban ültek le tárgyalni, az ügy pedig egy ügynöki jutalékon hasalt el.

Marseille-ben aztán a belga Raymond Goethalsra tették meg tétjeiket, Dalglish-t pedig Blackburnből keresték meg. Mielőtt aláírt volna, még tett egy tiszteletkört Walkerrel, hogy felmérje a helyi létesítmények állapotát. 1991 októberében aztán megtörtént a váltás. King Kenny lett a fény a lancashire-i szürkeségben.

Az új edzővel megnyílt az út a talentumok elcsábításához. Michael Newell az Evertont hagyta ott, de saját bevallása szerint nem a korábbi klubja miatt, hanem egész egyszerűen Dalglish személye miatt. Ugyanez érvényes Kevin Gallacherre, Stuart Ripley-re, Robbie Slaterre is. “A Villánál voltam edzőtáborban, amikor épp aláírtam volna a szerződésem, de az ügynököm hívott, aki azt mondta: ‘a Blackburn érdeklődik. Dalglish szeretne látni ma délután.’ Nem akartam elhinni” – emlékezett visza Newell. “Nem kellett kétszer mondani. Semmit nem értettem a skót akcentusából, de úgy éreztem magam, mint egy álomban. Mondtam magamban, ‘a kurvaéletbe, ez Kenny, a példaképem!’, csak kapkodtam a fejem” – mondja Slater. „Úgy írtam alá a papírt, hogy meg sem néztem, mennyit ajánlanak.”

Uncle Jack segít a bajban

“Ősszel minden nap érkezett egy új játékos”, emlékezett vissza Newell, akivel a szezon végére elérték a másodosztály 6. helyét és ezáltal a selejtezőket. A feljutási play-off szakaszban kiejtették a Derby County-t, majd a mindent eldöntő mérkőzésen a Leicester City-t verték 1-0-ra a Wembley-ben. A döntő tizenegyest Newell rúgta be. A feljutás a lehető legjobbkor jött, épp a 1992/93-as szezonban, a Premier League megalakulásának évében.

A blackburni átigazolási úthenger pedig magasabb fokozatba kapcsolt. A nyáron Dalglish meggyőzte a Southampton 22 éves csatárát, Alan Shearert, hogy csatlakozzon a bandához. Az angol a PL legdrágább játékosa lett, 3,6 millió font + David Speedie-ért cserébe került a Rovers-hez. Shearer az első meccsén a Crystal Palace elleni duplát szerzett. Ahogy mondja Newell, „onnantól az újságok címlpajára került, majd 4 évig ott is maradt.” Egyértelmű lett, hogy a csapat arra fog épülni, hogy labdákkal tömje ki a legtehetségesebb játékosát, aki majd megoldja a többit.

A mindennapokban a foci mellett a golfot sem vetették meg. „Azt hiszem, egy idő után már több időt töltöttünk egymással, mint a feleségeinkkel”, nevet Newell. A szurkolók eközben – hasonlóan a későbbi Chelsea-hez vagy Manchester City-hez – a csapatot egy összevásárolt bagázsnak tartották. A Blackburn egyre több embert zavart, Shearert pedig egyre többször találták meg. De nemcsak őt. 1992-ben a The Independent azt írta, „a Blackburn határain kívül Jack Walker az angol labdarúgás legutáltabb embere.”

Meg kell hagyni, Walkerre olyan stílus tapadt, amit nehéz volt kifelé a lehető legpozitívabb színben feltüntetni. Irodájában olyan táblákat függesztett ki, melyen az állt:

“1. számú szabály: mindig igazam van. 2. számú szabály: amikor tévedek, olvasd vissza az első pontot.”

Ahogy az emberei hívták, „Uncle Jack” mégsem nem volt ilyen házsártos. Gyáraiban rendre nevükön szólította az embereit, amikor pedig átvette a klubot, a kertésszel és a jegyszedővel is ugyanilyen figyelmesen bánt. Ahogy a hasonló temperamentumú családfőknél ez lenni szokott, az emberei imádták, az ellenségei utálták.

Mindemellett nem mondható, hogy ne invesztált volna a „családba”. A sztárok mellett a Roversnél rendesen visszaforgatott a körülmények javításába, melyek finoman szólva, elég rusztikusak voltak. Edzéseiket az edzőpálya megépítése előtt egy zuhanyzó nélküli pleasingtoni önkormányzati területen tartották, közvetlenül egy temető és egy krematórium mellett. “Szörnyű volt és tele volt kutyaszarral.” – meséli Dalglish önéletrajzi könyvében. „Néha át kellett pakolnunk a kapukat, mert előfordult, hogy a labda elszállt és épp egy temetést zavart meg.” A klub otthonát jelentő Ewood Park felújítását 1994-95-re fejezték be.

Old school town

A játékot tekintve Dalglish nem sokat filozofálgatott egy hűtőládán csücsülve. Az ő nünükéje a jó öreg lapos 4-4-2 volt, kemény, vízleperegető védelemmel, ami az Ewood Parkot hamar egy citadellává varázsolta. Chris Sutton, a klub játékosa szerint “őszintén, az elején verhetetlenek voltunk. Főleg otthon.” Sutton Shearer után két évvel érkezett és Blackburn újabb klub- és bajnokságbeli rekordját jelentette.

A klub emblematikus figurája mégsem ő lett, hanem Colin Hendry, aki lényegesen olcsóbban érkezett még 1987-ben. Hendry az a fajta alkat volt, aki oda is betette a fejét, ahova más a stopliját sem merte. A Premier League korai éveinek egyik jelképe lett, ahogy bekötött fejjel, véres mezben játszik az Arsenal ellen. Az esetre így emlékszik vissza: “Ian Wright-tal egyszerre ugrottunk, a fejem picit előbb ért oda, nem volt időm megvédeni magam. Akkoriban nem voltak seb-összehúzó kencék, tűzőgéppel fogták össze a sebet. Az egyik edzőm azt mondta nekem, hogy „vagy nagyon bátor, vagy nagyon hülye vagy.” Azt válaszoltam, “No sense, no feeling.”

Hendry szellemisége a Roversét tükrözte. Ha a helyzet úgy kívánta meg, a védekezésben visszalépő Shearer gondolkodás nélkül a lelátóba szabadított fel.

A bajnoki évben 6 fordulóval a vége előtt még 8 pont volt az előnyük és úgy tűnt, a sors is úgy akarja, hogy bajnokok legyenek: a közvetlen rivális legerősebb embere, Eric Cantona egy bizonyos kung-fu rúgás miatt hosszú időre eltávolodott a pályáktól. A Blackburn mégis megbotlott.

„Miért? Egyszerű, úgy hívják, nyomás” – magyarázza Stuart Ripley, a klub korábbi játéksoa. “A nyerési vágyból átbillentünk a vereségtől való félelembe. És ez eluralkodott rajtunk.” A Leeds ellen az utolsó percekben csúszott ki a kezükből a győzelem (1-1), majd City ellen (2-3) és West Ham (2-0) elleni vereségek alkalmával elillant a bizalom. “Ezeket a meccseket megnyertük volna, ha a szezon közepén játsszuk le őket.” – fogadkozott Ripley.

Alig harminc kilométerre az Ewood Parktól fekszik Manchester, ahol érezhetően erősebb idegzet alakult ki, elvégre kétszer már megnyerték előttük a sorozatot. A Unitednek különösen tetszett a versenyhelyzet, Ferguson pedig sportot űzött abból, hogy antitézisét, Dalglisht lerántsa a mélybe. A két ember a ’60-as évek óta rivalizált egymással, amikor pedig Ferguson belátható távolságon belül került a trónért folyó küzdelemben, megindult a „mind game” a médiában. Az üzengetés nem volt előzmény nélküli. 1988-ban például egy Liverpool-United után Dalglish a 6 hetes kislányával jelent meg a sajtó előtt, ahol az egyik kérdésre csak úgy válaszolt, „jobban tennék, ha neki tennék fel a kérdést, mert már most több esze van, mint Fergusonnak.”

1995 tavaszán aztán Ferguson dobott be egy újabb követ a tóba, melyhez nem is kellett távolra nyúlnia. Régi szenvedélye, a lóverseny egy klasszikus példáját vette elő: az 1956-os Grand National versenyt, ahol Devon Loch, az Anyakirálynő egyik versenylova a célegyenesben tetemes fölénye ellenére megcsúszott, majd többen is megelőzték. Ferguson pedig előrántotta a zsebéből a hasonlatot. „Nos, remélem a Blackburn innentől arra a sorsra jut, mint Devon Loch.” A bon mot-t átvette a legtöbb újság és onnantól kezdve egy újabb démon ágaskodott a Blackburn fölött.

A Blackburn pedig elkezdett pontokat hullajtani. Dalglish a csetepatéban szögletre mentett. „Devon Loch? Hm, sosem hallottam róla. Mi ez, egy tó Skóciában?” – kérdezett vissza a faggatózó újságíróknak. A nyomás időközben elviselhetetlenné vált, olyannyira, hogy már a játékosok kedélyállapotára is rányomta a bélyegét. Hendry elmondása szerint inkább kutyát sétáltatott, minthogy megnézte volna a United meccseit. Alan Shearer így emlékszik vissza. „Rengeteg álmatlan éjszakám volt az utolsó hetekben, forglódtam össze-vissza” – mondja. “Eljutottam oda, hogy nem bírtam nézni a United meccseit. Bezárkóztam és inkább befeküdtem egy meleg kád vízbe.”

Dalglish az, beszélni akar veled

Az akkor még 22 csapatos Premier League 1994-1995-ös kiírás végső napja előtt nem sokkal Dalglish az újságíró-válogatott ellen lépett fel egy gálamérkőzésen. Természetesen Blackburn-szerelésben. Dave Maddock, az újságírók csapatkapitánya United-mezben jött ki és minden társának osztott egyet. „Én Peter Schmeichelét kaptam”, mosolygott Steve Millar, a Daily Mirror akkori újságírója. „Látniuk kellett volna Dalglish arcát, amikor meglátott minket, az arcára fagyott a mosoly.”

King Kenny valósággal ráförmedt a kapusra. Az újságírók 16 gólt nyeltek be. A találkozó végén Dalglish széles vigyorral gratulált mindenkinek. “Fergie büszke lenne rátok, fiúk. Becsülettel viseltétek a mezüket!” – vicceskedett. Két napra rá, majdnem a visszájára fordult a dolog.

Jamie Redknapp találata előtt másodpercekkel, Andy Cole két meccslabdát is elpuskázott. A labda a Blackburn számára jó oldalra pattant. A lelátón Jack Walker a könnyeivel küszködve ölelkezik. Az estét a csapat és a teljes stáb egy Bistro French nevű prestoni vendéglátóhelyen tölti, ahol többek között fellépett a The Drifters. Nem sokkal később a Daily Mirror szerkesztőségében megcsörrent a telefon, Steve Millart, a United mezben focizó újságírót keresték. „Dalglish az, beszélni akar veled.” – mondta szerkesztőség titkárnője.

Dalglish Millar lelkére kötötte, hogy még ne mondja el senkinek, de eldöntötte, hogy otthagyja az edzői állását és a klub sportigazgatója lesz. A posztot másodedzője, Ray Harford, veszi át. Hogy miért döntött így, arról megoszlanak a vélemények és Dalglish is ködösen fogalmazott. Lehet, hogy megérezte a lejtmenet fuvallatát? Esetleg bosszút akart állni a vezetője felé, akivel a háttérben történt némi szóváltás? Sosem derült ki. A játékosok a mai napig nem tudják, mi állhatott a háttérben. Dalglish az önéletrajzi könyvében csak annyira tér ki rá, hogy „elvesztette az étvágyát”.

A klub számára Dalglish távozása a vég kezdete lett. Blackburn onnantól már nem volt a régi önmaga, a következő szezonban a hetedik helyen végeztek, a Bajnokok Ligájában pedig valóságos fiaskót élnek meg, ahol olyan csapatok mögött végeznek, mint a Spartak Moszkva, a Legia Varsó és a Rosenborg. A zuhanás egyik emlékezetes pillanata lett, ahogy David Batty és Graeme Le Saux meccs közben verekedtek össze a moszkvai télben.

Newell szerint „sokaknak a fejébe szállt a dicsőség. Ha Kenny marad volna, biztosan nem hagyta volna annyiban.” A csorda végtére is szétszéledt. 1996-ban Alan Shearer a Newcastle-hez csatlakozott, a Rovers pedig 1999-ben kiesett az élvonalból. Alig egy évre rá, Jack Walker rákbetegségben elhunyt.

Amilyen gyorsan eljött, olyan hamar el is illant a Blackburn sikere. Ahogy Colin Hendry fogalmazott: „Jó volt, szuper volt, de lehetett volna még jobb.”

Felhasznált források: The GuardianBBCFootball HistoryFourFourTwo • SoFoot





Itt még semmi nincs, de ez nem lesz mindig így!

Hírlevél

  • cover play_circle_filled

    01. Feel my dreams
    Tom Cuffia

    2,50
play_arrow skip_previous skip_next volume_down
playlist_play